ott folytatom, ahol abbahagytam
viszem álmomban számban a csecsemőm
megszültem tehát készakarva
tartom aztán is ölemben,
majd ébredek, s megértem,
védtem, hogy el ne én temessem őt
mint a virágokra hajló öreg fűzfa
mely adja azt a kis lombárnyékot
ki ne száradjanak
és megsimogatja a szirmokat
az illatosakat ott alant
az ő hosszú fűzszálai már odvasak
felszippantok némi erőt,
kezeim markolásznak némán
szám széle reszket
szemem szoros
lelkem topog,
várok.
várom a tompa hajnalt,
addig a fiókát költők hangját,
adom át életem
adom át türelmem,
minden ernyedtségem,
hogy vihessen ki
volt csecsemő gyermekem.
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
