Bodzaillatú nyár
röppen az eresz alatt.
Kondenzcsík villan
a pupilla látóterébe.
A fák hajladozó ágait
szelek markolják.
Visszavonhatatlan
az emlék – a fészkéből
kirepülő fecske.
Apró gyerekek csivitelése
tompítja az idő lerakódásait.
Már nem tudom
kitől kérdezhetném meg.
Toronyházak alatt gubbasztok.
Valahol sugárutak
szaladnak
egymás mellett.
Ha messzire nézek,
összeérnek.
Elképzelem a végtelen
kontúrjait.
Ami igazán számít,
annak nincsen teste.
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
