Egy idős férfi könnye mindentudóan néma,
kemény, konok akarat, ráncos szemhéja
alól bukik ki bőrére, ott mély ráncaiba ül,
nem gördül már tova…Hova lenne?
Megül arcának árkába csillogva.
Ifjúságából pergő könnye sem maradt,
minden kiszáradt, elfújt tüzek, kihunyt
buja legény-remények…Mi maradt?
Csak szénből, tűzzel gyűrt gyémánt darab.
Ő nem sír már, csak a szíve…túl van már
agónián, túl sebeken, évtizedek viharán.
Lelkéből fortyan ki kétsége, test vagy
tárgy a léte? Gondolatai fel sem fogják.
Mellém rogy a kőpadra, nyolcvanöt
évével régi idők morzsaléka, fent,
héja rikolt valahol távol, mint gránát
repesze, oly vészt jósló e sikoly.
Füle nem is hallja, de lelkébe bele mar:
- Háború lesz-oda lesznek az unokák!
- nyögi ki könnyeit. Egy zokogást műtött
szíve már nem bírna, útjába áll a halál.
- Nem lesz! - Mondom. De eszének szűrője
ezt fel sem fogja, túl nagyra tágultak
a lyukak, minden áthullik rajta, mit
nagyot halló füle magába befogad.
Hiába szó, agya útban van a halál felé.,
csak lelke a kapaszkodója és a héja,
mi bánatát felrikoltja. Rám se néz,
bombatölcséres kertet lát, alma szétvetett
magját, körte szétloccsant húsát, veres
szilva kifordult héját:
- Háború lesz, odavesznek az unokák!
arca kemény lesz, konok és néma,
sírását csak megránduló válla mutatja.
- Nem lesz!- mondom.
- Meglásd Sándor bátyám, nem lesz!
- Megóv az Isten minket.
- Majd tetővel fedi be fejünk felett az eget.
Szavaim kőre koppannak, szétgurulnak,
ő feláll, arcát ráncos kézfejével letörli,
elindul - Isten áldjon! - és szavaim eltapossa.
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
