Sétáltam – mint sokszor – az utcán tegnap délután
s mintha megírták volna valami cédulán,
szemem a csatorna sötét mélyére tévedt,
ahol lusta posványban dagonyáz az élet.
A bűzhödt szagú szennyvíz lassú, lucskos patak,
gátként torlaszolják útját dús szeméthadak,
pazarlás perifériáján tengődő tárgyak,
mikből elszublimáltak a célok és vágyak,
csak a csatornalében tengődnek naphosszat,
míg testükről az idő cafatokat foszlat
és vet a lomhán tovacsorgó zavaros lébe,
bomló testük tudatlan áll rohanása elébe…
Hány ember látta vajon ezt a melodrámát?
Annyi, ahány nem vetett önként szemébe dárdát…
A túlélés ösztöne követeli némán:
átszúrt szemünkre boruljon sötétszürke membrán,
hogy ne lássuk a nyomort, ne lássuk a kínt,
mi az utolsókat rúgva fetreng az utcán kint,
s diktálja ezt azért, mert sok köztük a csaló:
tépázott rongyaik alatt lapul éles sarló,
ami álnokul beletép a segítő kézbe,
mert kapzsi lelkük ácsingózik minél több pénzre.
Önvédelmünknek csupán egy a nagy hibája:
a valós nyomorgót is takarja vakság homálya.
Nem látni a súlyos szatyorral pihegő nénit,
nem látni a nagybeteget, kit lázrózsa ékít,
nem látni a szívrohamot az összecsukló úrban,
nem látni a balesetet, hiába van útban…
Vakságunk a mindennapok terhe előtt gátunk,
de vakságunk az oka, hogy ily hideggé váltunk,
s vakságunk észrevétlen hízó következménye,
hogy egyre átírhatóbb az ember véleménye…
Ülök a csatorna mellett, lábam lógatom,
vak társadalmunkat úgyse érdekli, mi dolgom,
vetek egy pillantást a szutykos, szurtos mélybe,
látom, lenn csillan benne az ember tükörképe…
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
.jpg)
