Már hetek óta, mintha
a téli éj alatt
a hold alatt feküdnék,
minden rámszakad.
A hátam akár deszkák,
a várfal, a cserép,
az ég súlya nyomasztja
árva gyermekét,
Az arcom mint a szobrok
mint szörnyek, úgy mered;
a nagy téli hidegben
forróság fenyeget —
Hisz hetek óta itt van
a pokol kis tüze,
mi' nagy lángon sanyarog
minden izület,
a körmök, a csontok,
a sebek, varratok,
a bőr, miképp a porcelán
tompán felragyog.
Az erdő, sok kis állat
mind retteg, mind terül,
a hófödte avarba
némán menekül —
Így hetek óta hívlak,
oly' gyönge hang vagyok.
A tél reám vicsorog
veszett angyalok,
a házam, minden álmom,
a titkok kifolynak;
hisz' itt fekszem törötten,
vérben, vörösben.
De láttam, csak én láttam,
hogy itt vagy és figyelsz
A hátadon a holdat,
mindent elviselsz —
A hetek alatt kínban
a súlyos ég nyomott
a vér beléd mosódott,
bántott, elhagyott.
A deszkák beléd vágtak,
a szögek is élesen,
oly nagy sebet kapartak
vérre éhesen!
és mégis, mégis itt vagy;
a bűnöm szemedre
mint télpokol; csak könnyez
szíved kegyelme.
A hetek múlnak, mintha
A téli éj alatt,
a hold elém sodorná
azon tollamat,
mi érted került hozzám,
hogy örök gyötrelem,
hogy mind', ami sanyargat
Nálam több legyen;
Hogy egyszer, hogyha megjössz,
úgy menjek eléd
mint kisgyerek,
mint árva legyek a tiéd.
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
