Horváth-Tóth Éva: Józsi, a jó keresztény


Még az előző napi fényt ölelve reszkettek az összezárt szirmok a templom kertjében álló fákon. Két rigó a frissen nyírt fűben ugrálva bogarakra vadászott, rájuk meg a plébános vörhenyes macskája. A rőt bundán álmosan csillant meg a hajnali harmat néhány cseppje. Az ódon épület ajtaja tétova nyikorgással tárult, komótos kulcszörgés kísérte az idős hölgy puhán csosszanó lépteit. A langyos tavaszi szellő kötött kendője sarkával játszadozott, míg a kertkaput is kinyitotta, majd beszökött az épületbe. Üde illatát a padokra szórta és összekuszálta az oltár terítőjét, mint egy vásott gyerek. Az idős hölgy lassú, megfontolt mozdulatokkal simította el a hószín gyolcsot, nem bosszankodott, nem volt miért. Szép vázát tett az asztalra, melyben gyönyörű tulipánok mosolyogtak. Ő is elmosolyodott. Leült az első sorba, lehunyta szemét, s hagyta, hogy az ólomüvegen át beszüremlő nap melengesse, mialatt imádkozik. Egészen úgy festett, mint egy angyal.
  A hívek halk neszekkel érkeztek mögötte. Néhányan a hátsó sorban pusmogva tájékoztatták egymást a heti hírekről, míg mások szótlanul várták a misét. Legtöbben hátra vagy középre ültek, az első sorok üresen tátongtak. A téli kabátok még nem kerültek le, így susogva-ropogva megtörték a csendet egy-egy mozdulatnál. Kintről különös puffanás szűrődött be, de csak a leghátsó sorban ülők néztek a hang irányába. Kálmánczki Józsi lépett be az ajtón. Homlokán mély redőkben ült valami miatt a bosszúság. Ruháját porolta. A kalapot elfelejtette levenni, csak akkor vette észre, amikor keresztet vetett. Riadtan lekapta fejéről, arca pedig hirtelen olyan ártatlan vonásokat öltött, mint egy újszülötté. Ujjai közt tördelte a fekete fejfedőt, egészen addig, amíg le nem ült. A legelső sorba. Oda, ahol az idős hölgy is volt. Józsi betette a padba a kalapot, mellé tette zsoltároskönyvét meg egy fehér textilzsebkendőt. Oldalra nézett a nőre, aki még mindig lehunyt szemmel, imára font ujjakkal ült mellette. Elhúzta a száját, az oltár felé sandított. A pap még nem volt sehol. Nagyot sóhajtott. Lenézett a nadrágjára, még poros volt a térdén. Kis híján kiszaladt a száján egy káromkodás, de még idejében elkapta és lenyelte, majd némán leseperte. A kertkapun alig lépett be, máris megbotlott a vörhenyes macskában, és nem sokon múlott, hogy pofára essen. Köszönetképpen jól belerúgott a rigó után eredő jószágba, mely nyekkent egyet, majd arrébb sántikált. Józsi szitkozódott rendesen, csak éppen halkan, nem úgy, mint otthon szokott. Otthon hangosan, ízesen szeret káromkodni. Nem csak akkor, ha elesik. Káromkodik, ha öltözik, ha csizmát húz, ha ganét hány, ha eteti a malacokat, ha kocsmába megy, ha jön onnan, és akkor is, ha sokat iszik, meg akkor is, ha nem eleget. No, de bent a templomban azt már nem szabad, mert az túl közel van az Istenhez. Még meg találja hallani! Ahogy megneszelte, hogy közeledik a pap, rögvest térdre vágta magát a padban, fejét lehajtva szorgos sutyorgásba fogott. Hadd lássa csak Miklós atya, hogy mennyire szánja-bánja bűneit! A macska felrúgását is. Bár az jogos volt, szóval azt éppen csak… Majd elmondja az atya a Jóistennek, hogy itt volt megint a Józsi, és rendes ember volt! A szentmisén mindent úgy csinált, ahogy kell. Azért is ült az idős hölgy mellé, mert az nagyon tudott mindent, csak le kellett lesni a mozdulatait. Az imákat igaz ő meglehetősen foghíjasan tudta, de ahol nem ment a szöveg, ott nagyon hajbókolt, lássák csak az alázatot, ami ott bujkált benne. A perselybe mélyen nyúlt, ne lássák, mit tesz bele. Vagy mit nem. Sörre azért kellett az apró, mégse lehetett mindent odatenni! A gyónást is hamar letudta, hiszen nem bűnös ember ő, alig volt egy-két ballépése az évben. Meg hát, amit nem mond el az atyának, arról nem is tud. Igaz-e? A pletyka meg csak pletyka, hiába mondja a város, amit mond. Nem ütötte ő az asszonyt sose, csak az volt ügyetlen. Elesett, leesett, nekiszaladt az öklének, pedig ő meg se mozdult, csak ott állt a szobában mellette. Utóvégre is a lépcsőn törte ki a nyakát, mert nehéz volt a kosár barack, amit vitt. De ő mindig mondta neki, nem kell annyit cipekedni, mert még baja esik. Hát lett. Igaz, dühös volt rá, amiért a barackból lekvárt akart főzni és nem adta a pálinkához, kicsit talán szóváltásba is keveredtek, ő meg már ivott két felest. Szilvát, mert előző évben is lekvár lett a barackból. Jogos volt a harag hát. A Terike amúgy is ügyetlen fajta volt, akkor is az történt, hogy a vállával nekirontott Józsi tenyerének, s megesett a legnagyobb baj. Terike meghalt, a barack a földre hullt, jól összetört mind. Akár az asszony nyakcsigolyái, bordái, meg a feje. Józsi azt se tudta hirtelen, melyiket sajnálja jobban, sírt az asszony miatt, a barack miatt, a mentősök meg őt szánták mérhetetlen fájdalma okán. De ami volt, elmúlt. A barack végül pálinka lett, Terike a föld alatt nyugszik, Józsi meg serényen jár a templomba, mert a kocsmában mondták a többiek, a bűnösök a pokolra jutnak. Ő bizony nem akarta, hogy vasvillával szurkálják a hátsóját, a meleget sem szerette, és ott sör meg pálinka sem terem ám!
  Mise végén megtörölte verejtékes homlokát a textilzsebkendővel, eltette a zsoltároskönyvet, amit talán soha még ki sem nyitott. Becsmérlőn pillantott mindig a mellette ülő asszony kopottas imakönyvére, mintha valami nagy bűnt követne el azzal, hogy használja. Bezzeg az övé, milyen szép! Sűrűn vetette a kereszteket, míg kifelé hátrált az épületből. A kertkapun kilépve már el is döntötte, hogy egy fél barackot meg egy korsó sört legurít, meleg lett az idő és ő jó keresztény volt aznap is, hát megérdemli. Terikét meg Isten nyugosztalja, ha már olyan ügyetlenül esett meg ez az egész vele. Bent az idős hölgy elsimította az oltár terítőjén esett ráncokat, lassú léptekkel kiment az ódon épületből, bezárta az ajtót. A langyos tavaszi szellő vállára ült, kendőjébe tűzte a virágok illatát, a napfény pedig hajába fonta melegét, amíg hazáig sétált oly nesztelenül, mintha csak szárnyakon suhant volna.


Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!

   ➥ FRISS KIEMELT KORTÁRS VERS