Mióta anyám meghalt, illatosak a hajnalok; a fűszeres, hűvös fuvallat szinte karcol, ilyenkor messzire tekintek, mintha az élet távolról integetne.
Szépek ezek a korai órák, ilyenkor szerelmes leszek. Azt hiszem, szerelmesebb, mint bárki más, hiszen a valódi szerelem anyaghoz kötött, de bennem személytelenül pulzáló energiahalmazként rezeg. Persze, mindig az érzés van előbb, aztán megkeressük a testet, és beleültetjük ezt a magot. Úgy gondolom, hogy ilyen lehet… Én nem tudom, nem ismerem az érzést, csak sejtem, több tudásom nincs, hiszen, … hiszen elkerültük egymást.
Életem ötvenhatodik májusa ez. Nem nehéz kimondani, nincs ebben fájdalom, ötvenhat megmunkálatlan kő egymás mögé dobálva. Talán nem is ötvenhat, hanem több, hiszen az anyáméit is magam mögött hagytam.
Mit mondjak róla? Éltünk egymás mellett, vagy ő élt belőlem? Rám telepedett, az indáival átszőtt, szívta az erőmet. Szegény, milyen életképtelen volt, ha az én energiám táplálta. „A férfiak mind piócák, jobban teszed, ha rá sem nézel egyikre sem! Megvan neked mindened itthon, több mint annak, akinek apja vagy ura van. Hidd el, egy férfi mellett cseléd a nő. Én is az voltam apádnak, kihajtottam magam, kifacsart, aztán lelépett azzal a cafkával. Felneveltelek, szépen járattalak, iskoláztattalak, embert faragtam belőled. Becsüld ezt meg, ne élj vissza vele!” Ugyan? Eszembe sem jutott. Neki adtam az ifjúságomat, a legszebb éveimet, aztán együtt öregedtünk meg.
De most már mindegy, nem kaparhatom ki a sírjából, vitt, amit vitt, hagyott, amit hagyott. Valami csak maradt még belőlem, mindegy mennyi, ahhoz már nincs semmi köze!
Jó itt a tornácon egyedül ücsörögni. Eddig feszengtem a megnyomorító erőtől, persze, észre sem vettem, anyám volt az a szögletes életével. Legszívesebben lenyomatott készített volna belőlem, hogy keretbe foglalva felakasszon a tisztaszoba falára. Istenem! Ha most látná, mi lett a tisztaszobájából, felképelne és sarkon fordulna. Vége a múzeumnak, kidobtam mindent! Kitettem a kapu elé: a két keretes ágyat, a vánkosokat – ahogy ő hívta –, a kövér dunyhákat, a nehéz lábas szekrényt, a csúf magas asztalt a négy székkel, és bocsásson meg az Úr, de még a Szűz Mária képet is kiraktam. Megszabadultam minden kelléktől. Az ablak mögül figyeltem: az ágyneműt vitték el a leghamarabb, eladhatták a tollas cigánynak, Mária képe kelt el a legkésőbb. Mikor egy suhanc a hóna alá csapta, a Szűz utoljára felém tekintett, és én bénán álltam, akár egy magányos kőris.
Sohasem érintett férfi, nem is vágytam rá. „Az ördögtől való a testiség. Persze egy férjezett asszonynak kötelessége, hogy kielégítse az urát, de az nem bűn, csupán engedelmesség.” Anyám megállapítása úgy csattant, mint csikós kezében a karikás ostor.
Tizennégy éves múltam, amikor egy reggel arra ébredtem, hogy véres a bugyim és az ágyneműm. Tudtam, mit jelent ez, nem ért váratlanul. Anyám szeme metsző-hideg lett, még most is megborzongok, ha magam elé képzelem az arcát. Nem felvilágosítani akart, hiszen akkor gyengéd lett volna, mint más anya, megrémiszteni akart, kiirtani belőlem minden testiséget, hogy bebiztosítsa magát, és mellette maradjak.
A gimnáziumban volt egy fiú. Hosszú szerelmes leveleit az iskola folyosóján olvastam el. Boldog voltam, bár a fiú nem tetszett, de hogy rólam álmodozik, attól megszédültem. Ez lett volna a szerelem? Gondosan kisimítottam a levelet, és az irodalomkönyvem lapjai közé csúsztattam. Anyám megtalálta. „Nem gondoltam volna, hogy te is ribanc leszel! Szégyentelen! Viszket a lábad között, pedig még a csipát sem törölted ki a szemedből.” A tenyere hideg volt, az arcom forró. Miután elcsattant a pofon, kirohant az udvarra, hallottam, hogy becsapja a kertkaput, és elképzeltem, hogy a vörös rozsdapor ráhullik a nedves járdára.
Szép lett a ház. Most olyan, mint amiben élnek. Ketten lakjuk, a macskám, Vénusz és én. Sok könyvem van, a könyvek a barátaim. És vettem egy tévét, délutánonként szappanoperákat nézek. Fekete hajú lányok sírnak benne, de ha boldogok bogárfényű a szemük.
Szép lett a ház. Most olyan, mint amiben élnek. Ketten lakjuk, a macskám, Vénusz és én. Sok könyvem van, a könyvek a barátaim. És vettem egy tévét, délutánonként szappanoperákat nézek. Fekete hajú lányok sírnak benne, de ha boldogok bogárfényű a szemük.
Az iskolában, ahol tanítok, Pille kisasszonynak csúfolnak. Mikor összesúgnak a hátam mögött, felvillan a kép előttem, és érzem a bűzt, ami átjárta a házat, mikor hagytam lekozmálni a tejet. Anyám bízta rám ezt a munkát, azt mondta, neki megbeszélnivalója van apám testvérével. Sanyi bátyám évente egyszer-kétszer jött hozzánk, olyankor anyám mindig elküldött otthonról. Aznap rossz idő volt, ezért a konyhába zavart. Véletlenül vettem észre, hogy beszélgetés helyett mást csinálnak, aztán csak álltam a tisztaszoba ajtaja előtt, és néztem az összegabalyodott félmeztelen testüket. Anyám vijjogása alól fel-felrebbent a bátyám fátyolos hangja, aztán olyan csend lett, mint égzengés után szokott lenni. Az ajtóba ékelt ablakszemek bepárásodtak, de így is láttam Szűz Mária átható tekintetét.
Anyám ecetes vizet öntött a lábasba, és kinyitotta az ablakokat. Sanyi bátyám kiállt a verandára, beleköpött a tenyerébe, és lesimította göndör, fekete tincseit. A zsebéből kikotort egy cukorkát, a kezembe nyomta, majd köszönés nélkül elindult a kapu felé. Amikor a cukrot beledobtam az ecetes vízbe, anyám szája olyan vékony lett, mint a sarló. Nem mondott semmit, mégis sírnom kellett.
Fél évig ápoltam. Az agyvérzés után demens lett, de olykor megszólalt az emberi hangja. Néha megszántam, és megbékéltem a sorsommal. Az almakompótot szerette a legjobban, tört krumplival. Reszketett, ha közelítettem felé a kanállal. „Ez az! Így! Nyisd ki szép nagyra a szád! Finom lett, igaz?” És bólogatva, hálás kutyaszemekkel nézett.
Fél évig ápoltam. Az agyvérzés után demens lett, de olykor megszólalt az emberi hangja. Néha megszántam, és megbékéltem a sorsommal. Az almakompótot szerette a legjobban, tört krumplival. Reszketett, ha közelítettem felé a kanállal. „Ez az! Így! Nyisd ki szép nagyra a szád! Finom lett, igaz?” És bólogatva, hálás kutyaszemekkel nézett.
Ez volt a feladatom. Hogy én vettem magamra, vagy a sors akasztotta rám? Nem tudom. Most, Pille kisasszony, ha tükörbe néz, ismerkedik önmagával. Öreg az arcom, de a szemem, … a szemem azé a gyereké, aki eldobta a cukrot. Anyám ecetes vizében felolvadt az édes íz, az élet íze.
Ki tudja, talán most boldog lehetnék. Sohasem késő. Nem én kozmáltam oda, csak a tej. Boldog lehetnék, és nevetséges. Persze, minden csoda három napig tart. Akkor meg minek? Lassan ötvenhét éves leszek. Most veszítsem el a szüzességem? Na, ne! Ez felettébb abszurd lenne! Igaz, Vénusz? Te, istennő, ne karmolj már! Miért nézel úgy rám, mint anyám? Ah, mindegy is, te csak egy macska vagy, én meg egy hallucináló vénlány. Maradjunk annyiban, Vénusz, hogy ez a vonat már elment. Vagy mégsem? Átgondolom…
Délután megnézem a kedvenc sorozatom befejező részét. Remélem, Marcia nem futamodik meg, és nem enged a családjának. Szép lány, hullámos sötét haja van, és szenvedélyes éjfekete szeme. Mikor Carlos megcsókolja, úgy remeg a teste, mintha a bordái nem is csontból lennének, hanem húrokból, egy hárfa húrjaiból.
Anyám hazudott nekem, a szerelem nem az ördögtől való, de ha mégis, nagyon szépen játszik…Anyám, anyám, te ördögűző!
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
