Annus már rég készülődött a találkozásra. Igazából nem volt ínyére az egész, de mégis muszáj volt valamit tenni. Szinte mindegy volt, hogy mit. Csak valami mást, ami eltér a kegyetlen hétköznapi és vasárnapi valóságtól. Aztán hiányzott a férfi is.
– Nincs lelkiismeret - furdalásod? – kérdezte valaki.
– Nincs. Nincs nekem már semmim.
Ha elmondaná férje régi énjének, ő is küldené, engedné. Mert ő a világ legjobb férje volt. Most is az lenne, ha vissza tudná hozni ebbe a világba, ha legalább a világ szélét érintené. De Annus nem Isten, hogy megmentse, pedig sokáig az akart lenni. Aztán emlékszik arra az estére is, mikor késő éjjel leült a gép társkereső lapja elé. Holisztikus már mindenütt kereste. A tízes skálán tíz pontos szavazatot kapott, a vörös csók a képernyőn villogott. Annus az egérrel össze-vissza kattintgatott, teste kezdett ernyedni, egész lényét átjárta valami kellemes kábultság. Már nagyon rég érzett ilyet. Jó volt. Nem gondolt semmi rosszra, egy évnél is több, hogy ilyen jó lett volna a közérzete. Az érzés egy hétig elöntötte, többen meg is jegyezték, hogy ki lett cserélve. És ha Holisztikus írt vagy telefonált, az érzés fogta, nem engedte. Ő meg dehogy tiltakozott ellene.
– Hát itt vagy? – kattintott a chat-re.
– Yes. - Tudsz maszturbálni? – vágott Holisztikus a közepébe.
– Mindenki tud.
– Maszturbálnál előttem?
– Talán - gépelte Annus sebesen, és úgy érezte, a csúcsig is elérne.
Nem. Nem sértődött meg. A kérdés oly merész és oly intim volt, hogy eszébe sem jutott, hogy meg kellene sértődnie. Mikor és kitől hallott már ilyet? Az emlék már csak foszlányaiban sárgult a tudatalatti valamelyik félreeső zugában. S most a kérdés zubogó vízzel teli, ömleni készülő csatornákat nyitott.
Holisztikus szexcentrikusnak tartotta magát, Annus szerint inkább szexfüggő volt. Vitatkoztak. Végül Annus engedett, habár maga sem tudta volna megmondani, kell-e ez. Igazából érezte, hogy nem teljesen az ő világa, de más nem akadt, egyedül Holisztikus nem kérdezett semmi feleslegeset. És neki valahova mennie kellett. Meg az érzés! Az a különös zsibbadás … vitte, vitte.
– Hol találkozunk?
– Természetesen eljössz a lakásomra! – válaszolt Holisztikus kimérten.
Annus sokszor elhatározta, ha már a lelkét nem tudja, legalább rendbe hozza elhanyagolt külsejét. Hát persze hogy nem sikerült, hiszen a kettő összetartozik. Napokig próbált erőszakosan figyelni magára. Aztán egy másik napon hagyta az egészet. Majd újra kezdte, félt, hogy a férfi igényeinek nem fog megfelelni, esetleg meg fogja alázni. Ha ingerült lesz, kitelik tőle.
Autójával egy félreeső kis utcában parkírozott. Taxit bérelt. Haját barnás-vörösre festette, arca enyhén sminkelt. Körmeit csúnyán lakkozta ki, sosem volt türelme a felszáradást megvárni. Néhány körmöt és fogat ki kellett volna cserélnie, de ahhoz már újra kellett volna születnie.
– Sokkal többet kellett volna fogynom! – tapogatta dereka alatt az úszógumit.
Hiányzott belőle a régi kitartás. Ugyan új ruhát vett, de csöppet sem volt elégedett magával. Most inkább izgatottságot érzett, nem azt a jól eső, kába varázst.
– Na, végre! – nyílt az ajtó, s Holisztikus már türelmetlenül magyarázta, hova pakolja a bugyiját.
Annus engedelmeskedett. Várta, hívta végtagjaiba, agyába a zsibbadást, a cirógató örömöt, a szédítő ellágyulást.
– Szabad? – nézett rá most az a régi kedves arc, miközben a szálloda éjjeli szekrényére helyezte szemüvegét.
– Szabad … - suttogta, kívánta akkor Annus, aki imádta a szemüveget, a mozdulatot, azokat a barna szemeket, amelyek átmelegítették.
– Hogy tudsz ilyen lassan haladni? – türelmetlenkedte be magát az emlékbe Holisztikus, aki már egyre inkább magára akart koncentrálni.
– Igen … - nyöszörögte Annus, mint aki maga sem tudja, pontosan hol is van, és mit akar. - Jó … most nagyon jó … - csúszott ki belőle a bátortalan öröm, s bizakodva haladt tovább.
Gátlást már nem érzett. A csúcsra akart mielőbb megérkezni, érezni az éles, áthasító kéjt, majd az ernyedő szétáradást. A pihegést. A teljes kikapcsolást. Amikor minden mindegy, nem kell a gondolkodás.
– Gyorsabban! – szólt a hang, Holisztikusé.
És Annus most hirtelen egy vonatállomáson találta magát.
– Maradjunk még egy éjszakát … ne menjünk el innen … - pironkodott suttogva, egyenest bele a meleg barna szemekbe.
– Én is erre gondoltam! – válaszolta akkor a szemekhez tartozó, szoros fogású kéz, s már húzta is vissza a szállodába.
Majd kiültek az erkélyre, Annus piros muszlin szoknyáját kellemesen át és átfújta a kora esti nyári szellő.
– Nem vagy könnyű eset, tudtam, hogy bajlódnom kell veled – szólalt meg a távolból és mégis közelről újból Holisztikus, valamivel gyengébb hangon.
És most úgy ért Annushoz, hogy az asszony már nem tudott, de nem is akart visszafordulni. Ment-ment felfelé, talán a Jóisten elé, s a gyönyör egyenest a házasságkötő terembe ejtette.
– Igen … - hallotta most ernyedten az akkori határozott igeneket. – Vele leszek bajban, betegségben – emelte fel fáradtan szemhéjait. - Hol vagy? Hol vagyok? – nyelte le a kérdést és a választ, miközben élesen maga előtt látta a zaklatott barna szemeket, amik egyfolytában szenvednek, reá várnak, belé kapaszkodnak.
– Most te jössz! – szólt a hang, Holisztikus hangja.
– Tudom … tudom - válaszolta Annus bágyadt meggyötörtséggel, s hozzá kezdett a dolgához.
A villamoson idegen arcok meredtek rá, szinte átszúrták tekintetükkel. Az autót éppen hogy megtalálta. Nem sok idő telt el, szinte vágtatott az országúton, s a kielégített vágytól, kéjtől meg a fájdalomtól lihegve ott állt a betegágy szélében. Nem szólt. Könnyei halkan peregtek. Keményen kapaszkodott a zaklatott barna szemekbe, mint már annyi napja, órája, éve.
– Mi lesz most énvelem? – szerette volna megkérdezni.
De a szemek nem értették a kérdést, és már nem tudtak rá válaszolni.
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!