Elzúgott mellettem egy jókora, fénylőn zöld potrohos légy. Azonnal felkaptam a légycsapót, mert nagypapa azt mondta, hogy ezen a nyáron én leszek a légvédelmi felelős. Mire sikerült lecsapni az illetéktelen légtérhasználót, a nagymama tálalta a vasárnapi ebédet. Ezalatt nagypapa megtalálta a kicsit recsegős Sokol rádióján a Jó ebédhez szól a nótát.
Az aranyló zsírcseppek szikrázva gurultak a leves felszínén. A gyönyörű sárga, tökéletes formájú csigatésztából bőségesen szedtem a tányéromba. Sőt! A nagyapa által karikára vágott kutyafasza paprikából egyet én is a húslevesembe dobtam.
– Aztán megedd! – súgta cinkosan nagyapa.
– Utánzod ezt a vén bolondot! Vedd ki azonnal! Nem való az ilyen kis gyereknek! – csóválta a fejét aprócska nagyanyám, akinek mesebeli külsejét a hátán lévő púp felerősítette.
Hallottam többször is, hogy azért van púp a hátán, mert a piacon akarta eladni a felső ágakon pirosló, gyümölcsöket, de lezuhant a cseresznyefáról. Törött csontjai aztán rosszul forrtak össze. Sziszegett is minden időjárás változásra. Ez a cseresznyefás baleset még születésem előtt történhetett, mert én mindig púposan ismertem.
Szólni akartam, hogy ha merném, akkor sem tudnám majmolni a nagypapát, mert csak egyetlen egy olyan kicsi szedőkanál van a háztartásban, amivel Papó eszi a húslevest. Aztán mégsem mondtam. Talán rosszul esne neki. Tudtam jól - hisz nagyanyó legalább ezerszer elmesélte - hogy a fronton nagyapa közvetlen közelében robbant fel egy akna. Megsebesült és olyan súlyos légnyomást szenvedett el, hogy miután hazakerült, csak feküdt. Nem tudott beszélni és egy évig etetni kellett. Lassan újra megtanult járni, beszélni. Mint a kisbabák. De a keze olyan reszketős maradt, hogy csak szedőkanállal tudott valamennyit a finom húslevesből a szájáig lötybölni. Meg a fejében is baj maradt. Így mondta a nagymama. Többször megnéztem a fejét, de nem láttam rajta bajt. Igaz, ha arról kérdeztem, hogy mi volt a háborúban, mindig azt mondta:
– Bementünk kis unokám a ződ kukoricásba, oszt utána meg ki a magas hóba.
Ezért inkább nem is kérdeztem, de minden nap elment vele tojás vadászatra a tyúkólhoz. A tojásokat nagypapa rohamsisakjába gyűjtöttük. Szerinte ettől alkalmasabb edényt keresve sem találhattunk volna.
Egyszer szokatlanul kedvesen szólt hozzám:
– Gyere csak ide kisunokám! – s amikor látta, hogy nem elég fürgén indulok, még hozzátette:
– Tartsd csak a markod! Mit adok neked?! – ekkor már gyorsan odarohantam és nyújtottam a nyitott tenyerem. Nagypapa megfogta a felé nyújtott kezemet és jó hangosan belepukizott. Egy pillanatra elfutotta a szememet a könny, de aztán valamiért nagyon hangosan nevetni kezdtem. Alig hallottam meg nagymama perlekedését:
– Vén marha! Nem szégyelled magad? Mit csinálsz azzal a szegény gyerekkel!
Amilyen pici volt a nagyanyó, olyan nagy, hordó mellkasú volt a nagyapám. Felépülése után kútásó lett. Hihetetlen erejével tengermély kutakat ásott és a hatalmas betongyűrűket játszva irányította a helyére egy vastag kenderkötélen csüngve. Mégis a nagyi volt a főnök. Mindig próbált kiegészítő jövedelemre szert tenni. Így mondta. Aztán szorgos kis manóként csigatésztát gyártott kiló számra esküvőkre, terítőket hímzett eladásra, és a falu iskolájában is takarított.
– Csak addig maradsz nálunk, míg az anyád a nagyvárosban helyet kerít magának. Ott nem számít, hogy nincsen apád. Amint meglesz a helye, még az is lehet, hogy apukát is talál neked, aztán eljön érted! – biztatott eleinte minden nap nagyanyó. Később egyre ritkábban emlegette a lányát, majd néhány hónapja akkor sem válaszolt, ha kifejezetten kérdeztem az anyámról.
Váratlanul mégis eljött az anyu! Igazi autóval és egy bajszos bácsival érkezett, akinek szemölcs volt az orrán. Nagymama szerint nem az volt a baj vele, hogy bibircsók volt az orrán, hanem az, hogy karikagyűrű volt az ujján. Nem értettem. A gyűrűt könnyebb levenni, mint az orrára nőtt bibircsókot.
Az anyut erről nem kérdeztem meg, mert olyan idegennek tűnt a festékes arcával. Arra gondoltam, hogy úgy néz ki, mint a bohócok. A szája vörös, a szeme feketével körül rajzolva. A rövid miniszoknyából -nagymama szerint – kilógott mindene, bár én semmit sem láttam lógni. Lehet, hogy a szemölcs miatt nem vittek magukkal, mert túlságosan bámultam? Anya minden esetre azt mondta azért nem mehetek velük, mert még egy kis időre szüksége van, hogy jobban berendezkedjen. Aztán megint sokáig nem beszéltünk anyuról és ő sem jött felénk sok-sok ideig.
Egyik reggel hamarabb ébredtem fel, mint a nagyi. A nagypapa azt mondta, ez azért van, mert a nagymama gyengélkedni kezdett, ezért el kell mennie kivizsgálásra. Még ma is a fülembe cseng az a furcsa - kicsit büszke - hangsúly, amivel hazaérkezése után elmesélte, mit mondtak doktorok:
– Karfiol nagyságú daganatot találtak a méhemben. Azt mondták, sosem láttak még ekkorát.
A nagyi elővette a rózsaszín és világoskék, apró rózsa mintás hálóingeit, papucsot és köntöst tartalmazó, régóta összekészített, barna kockás kofferét és a reggeli busszal elutazott a közeli kórházba. Az is lehet, hogy valamit félreértettem, de úgy hallottam azért ment be, hogy kivegyék a hasából a karfiolt. Mivel igazából azt sem értettem, hogy ki és minek tette oda, a hirtelen megjelenő anyámat kérdeztem. De hiába. Nem akarta jobban elmagyarázni ezt a karfiolos dolgot. Inkább sírva fakadt. Lehet, hogy azért, mert most ő is csak távolsági busszal érkezett és a fekete szem festékje is elkenődött. Aztán egy kis fazék húslevest főzött a nagymamának. Az aranyló zsírcseppek szikrázva gurultak a leves felszínén, ahogy a műanyag edényt a kórteremben felnyitotta. A nagymama kedves hangon megdicsérte a finom illatot, de enni nem bírt. Még apróbbnak tűnt a kórházi ágyon a világoskék, rózsamintás hálóingjében. Mégis nevetve arról mesélt, hogy éjszaka a folyosón halottat tolt Géza, a kedves betegszállító fiú, egy nyikorgó, bádog hordágyon és ő meg odaszólt neki:
– Gézuka! Én még nem akarok menni ezzel a nyuszifogattal!
Nagyot nevetett a viccén ez a fiú. Aztán két nap múlva mégiscsak elvitte a nagyit a nyuszi fogattal…legalábbis így mondta az anyu, aki festetlen arccal és egy másik, piros kockás bőrönddel visszaköltözött a nagyvárosból. A temetés napján - egy hatalmas fazékban - már kora reggel elkészítette a halotti torra szánt húslevest. A spájzban, a barna papírdobozban megtalálta az esküvőkre gyártott, tökéletes, leheletfinom, sárga csiga tésztákat is. Ezalatt nagypapa a kiskésnyire köszörült bajonettjével felkarikázta a kutyafasza paprikát.
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
