Elmúlt éjfél. Az álmos liget felett
magaslik már a lenn aluvók gondja,
de a falak közt (mint vájár a szenet),
a pillanat még örök súlyát hordja.
Én versekbe búvok. Hallgatom szíved
száztizenhét éves percegő neszét,
s az idő méhét átszakítva, rímed
már felém nyújtja áldott lélekkezét.
A Nyár, a Ringató... mint a gyors patak,
az öröm és béke öblébe sodor,
nézd, hogy kél életre a meddő agyag,
hol szóözönöd aszott síkot locsol.
Aztán a béke lágy párája elvész,
mert kettémetszi a Magány, Iszonyat,
s mikor papírról a Lebukott felnéz,
minden sarokból a jelen riogat.
A kimúlás keblén reszket a világ,
(tapintja a vészt, de alája lapul),
hiába lőtted intelmeid nyilát,
a hányatott száz év múltán sem tanult.
Hiába vénült az egykori nyomor,
(nagy ívben kerülték azt a nagyevők),
a templomoltár lába elé omol
ma az az erény, mely bűn volt azelőtt.
Ma is így élünk. Rég elsorvadt álmok
penészes ködében mindenünk hörög,
agyunk ma is tompa, szemünkön hályog,
és szívünk vágyain rabbilincs zörög.
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
