Kovács Daniela: Mindenségeddel egy

Szűk odújából kibútt már az éj,
s ím homlokára szűz tudatlanul,
ezüst pókhálót sző a holdkaréj,
s ében hajába csillagport gyalul.

Míg körém nő a messze, a távol, rádgondolásom örvénnyé dagad,
s a rólad zengő szívem dalától,
szememben meleg, sós forrás fakad.

Fakadjon csak, nyomában hadd égjen mindaz, miben a tegnap árnya él,
hogy nélküled, úgy kellene élnem,
mint baltájától lehullt baltanyél.

Jaj, ez az árny, mikor magja kel ki, megbénít, lélekvérem issza, rág,
s én nyomorék, mint aki elfelejti,
hogy ökle nincs, ha bántják, visszavág.

Hisz ott voltam, lélekharcot vívtam, míg rajtad csorbult sorspöröly és kés,
s kövült fájdalmamban, féltve bíztam,
hogy megtörnöd e gyötrelem kevés.

Vizemen viszlek, izmos zsineggel, amelyet úgy húzok magam mögött,
mint sugarát a Nap, midőn reggel
kibuggyan és fürdeti a rögöt.

Vonszollak, viszlek, magammal húzlak, te mélyülő Mélység, Bércmagasság,
engem is a szívós vágyak húznak,
s hogy élhessenek, szükségük van Rád.

Ha könnyel kell írni, azzal írom, hogy talptól arcig elszánás temet,
és tüzét öntöm itt, e papíron:
NEM TŰRÖM EL, HOGY ELVESZÍTSELEK!

Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!