s ím homlokára szűz tudatlanul,
ezüst pókhálót sző a holdkaréj,
s ében hajába csillagport gyalul.
Míg körém nő a messze, a távol,
rádgondolásom örvénnyé dagad,
s a rólad zengő szívem dalától,
szememben meleg, sós forrás fakad.
Fakadjon csak, nyomában hadd égjen
mindaz, miben a tegnap árnya él,
hogy nélküled, úgy kellene élnem,
mint baltájától lehullt baltanyél.
Jaj, ez az árny, mikor magja kel ki,
megbénít, lélekvérem issza, rág,
s én nyomorék, mint aki elfelejti,
hogy ökle nincs, ha bántják, visszavág.
Hisz ott voltam, lélekharcot vívtam,
míg rajtad csorbult sorspöröly és kés,
s kövült fájdalmamban, féltve bíztam,
hogy megtörnöd e gyötrelem kevés.
Vizemen viszlek, izmos zsineggel,
amelyet úgy húzok magam mögött,
mint sugarát a Nap, midőn reggel
kibuggyan és fürdeti a rögöt.
Vonszollak, viszlek, magammal húzlak,
te mélyülő Mélység, Bércmagasság,
engem is a szívós vágyak húznak,
s hogy élhessenek, szükségük van Rád.
Ha könnyel kell írni, azzal írom,
hogy talptól arcig elszánás temet,
és tüzét öntöm itt, e papíron:
NEM TŰRÖM EL, HOGY ELVESZÍTSELEK!
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
