Csillagpor hullik a szemekre,
holdfény fányol takarta álom
nyújtózik az ég felé, ahol
a könnyű szabadság végtelen.
Nem szorítja bele a világ
a fájdalmát egy csöppnyi szívbe.
Nem dalol hamis szólamot már
senki csalfán megírt kottákból,
százszor elhazudott szavakat,
nem hisznek el újra és újra.
Távol van minden, nagyon távol.
Messze a világ édes mocska.
Ember, mit tettél? Sóhajt a Föld,
rajta millió eltűnt sikoly
árnya kísért meddő földeken.
Karzaton angyalok éneke
száll, szipog a szürke félhomály,
hol sajog a lélek nyílt sebe,
már csak kínzó fájdalom terem.
Hangjukat nem hallja már senki,
csak hitvány képébe szerelmes
a múltját megtagadó közöny.
Ragadós, képlékeny massza ez,
hol “szabadság” felirat feszeng,
börtönt formál belőle a Kéz,
de lásd, elbukott immár
- vagy tán soha nem is létezett -
az emberek vágyta józan ész.
Csontszilánkok a friss kenyérben,
sír az élet, a halál arat.
Ordas feni ordasra fogát.
A vér lemoshatatlan. Ragad.
Ember! Tanulj hát a hibádból,
értőn nézz e vérző világra,
és remélj, talán még nem késő
megmenteni vétkes önmagad,
ha majd egyszer a féltett békét
nem katonacsizmák tapossák
a szabadság már milliószor
megtépázott zászlaja alatt!
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
