Ne engedd a fiad háborúba!
Rút, aljas bogáncs ez, mely húsba váj,
s csak a hatalmasoknak nem fáj,
mert fehér ingujjban fegyvert vágnak
szegény népükhöz a kenyér helyett.
Menj és ölj, mert a haza most kéri!
Gyilkold a másik embert, ki védi
csak saját földjét, és olyannyira
nem akarta ő, mint ahogy te sem
a kezébe megálmodott halált.
Gyűlöletükből lobbant ez a tűz,
s a máglyán ártatlanok égnek,
ördögi és gaz minden háború,
a sikolyok csak a szomszéd házig
érnek. Árvák, özvegyek könnyei
odafentről nem hallhatók. Csupán
dátumok vannak rideg sírkövön.
Méhekből álmodott kis életek
elhalnak, anyák féltett fiait
ragadja el a fekete közöny.
Szomorú éjjelen a párnába sírt
forró tengert csak a komor falak
szorítják maguk közé, és őrzik
rezzenéstelenül, némán a kínt:
Foggal, körömmel fejfába vésve
álmaid, szeretted, önnön magad,
sajgó sebed míg, élsz, addig lüktet,
a háború nyomorít, pusztít, ragad!
Csak a nagyurak nem háborúznak.
Döntenek szép kesztyűs kézzel távol,
a világ fel nem nőtt felnőttei,
saját érdekeik szerint hajtva
ital mellett életről, halálról.
Szerelmes ifjú készül a frontra,
oly álmot gyilkolni, mint az övé,
pedig barátok lehetnének tán,
vagy ellenfelek, de kézfogással
egy dicső és díszes olimpián.
De a háború aljas, és mindent
megöl, pusztul a rét is a napon,
az ember csupán egy darabáru,
és vérrel írt, hűvös számadattá
zsugorodik a kis papírlapon,
vagy még halála ennyi sem talán.
A „Feltámadunk” a temető falán
sovány ígéret.
A sikolyok csak a szomszéd házig érnek…