MVDH társalgó // Interjú Siska Péterrel

A szerző rövid bemutatkozása:

1984-ben születtem Nyíregyházán. A középiskola elvégzése után a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karára iratkoztam be, magyar szakon végeztem 2008-ban. A kétezres évek közepén tagja lettem a miskolci Új Holnap Stúdiónak, melyet Fecske Csaba hozott létre azzal a céllal, hogy mentorálja, segítse a fiatal, önálló kötettel még nem rendelkező, pályakezdő írókat és költőket. Azóta rendszeresen publikálok különböző nyomtatott és online irodalmi folyóiratokban, illetve több antológiában is megjelentek szövegeim. 2021-ben jelent meg A rend, amiről a tárgyak beszélnek c. verseskötetem a Parnasszus Kiadó gondozásában. Magyar szakos pedagógusként dolgozom a Nyíregyházi Evangélikus Kossuth Lajos Gimnáziumban, ahol a tanári munka mellett irodalmi tehetséggondozó szakkört is vezetek.

– Hogyan kerültél kapcsolatba a költészettel, miért pont versekben fejezed ki magad? Volt-e / van-e olyan szerző, akit mesterednek, esetleg példaképednek tekintesz, vagy hatással volt rád?

– Középiskolás korom óta írok verseket. Annak idején az irodalmi érdeklődésű barátaimmal alapítottunk is egy kis önképzőkört, délutánonként összeültünk, felolvastuk és értékeltük egymás verseit. Tulajdonképpen a magyar szakot is azért választottam, mert szerettem volna megszerezni az íráshoz szükséges szakmai háttértudást. Még egyetemistaként, a Kaleidoszkóp Versfesztiválon szerzett díjam után döntöttem úgy, hogy elkötelezem magam a költészettel.
Nagy hatással volt rám Krasznahorkai, Dosztojevszkij, Tranströmer, Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes, Trakl, Radnóti, Dante, Borges, Babits, Kosztolányi, Simon Balázs, és még sorolhatnám. Magyartanárként szerencsés helyzetben vagyok, hiszen a civil munkám szerves része a klasszikus szerzők újra- és újraolvasása, újraértelmezése. A kortárs szerzőké már sajnos kevésbé.
Miért versekben fejezem ki magam? Próbálkoztam a prózaírással is, de egyetlen novellát sem fejeztem be: valamiért mindig vers lett belőlük.

– Milyen hatások formálták költői stílusod, kifejezésmódod, gondolatvilágod? Milyen alkotói körülmények között születnek verseid?

– Részben személyes élmények (mint sokan mások, megtapasztaltam én is a halál közelségét, a valódi szerelmet, az élet abszurditását és szépségét egyaránt), részben az olvasmányaim.
A legtöbb versem egy felvillanó kép vagy mondattöredék formájában születik meg. Csak egy-egy szószerkezet, esetleg egy hiányos, kopár versmondat az, amit feljegyzek, illetve továbbgondolok. Ekkor még kavarognak bennem a képek, a szavak, a hangulatok. Még nincsenek összefüggések, újabb szavak, mondatrészek jelennek meg és tűnnek el: ez néha lenyűgöző, néha fájdalmas, néha mindkettő egyszerre. Ebben a szakaszban bármi lehetséges, de a legtöbb szöveg is ebben a szakaszban hal el – ha nem sejlik fel bennük valami, ami szerves, koherens egész, nem lesz belőlük vers.
Ha már látom a vers vázát, elkezdem építeni a szöveget, hogy újra és újra az alapokig bontsam vissza. Ez a leghosszabb fázis, sok versem akad el ebben a szakaszban, de ezek a kudarcok is segítenek a megértésben: az írásnak számtalan célja lehet, én alapvetően azért írok, hogy megértsem a világot. Úgy érzem, a versek írása közben közelebb kerülök a dolgok lényegéhez, néha megsejtek olyan összefüggéseket, melyeken a költészet nélkül valószínűleg el sem gondolkodnék, annyira illékonyak, megfoghatatlanok.

– Hogy látod, mi a költő feladata ma?

– Az, hogy érvényes verseket írjon, melyek kiállják az idő próbáját, hogy ne simuljon bele a korba, melyben él.

– Mi a véleményed a kortárs költészetről, publikálási lehetőségekről, illetve szoktál-e kortárs eseményekre járni, van-e kedvenc közeged?

– Ahogy a magyar társadalom, úgy a kortárs irodalmi élet is megosztott, átpolitizált, sérelmekkel teli. Ettől függetlenül szerintem nagyon sok színvonalas folyóirat áll rendelkezésünkre, ahol publikálhatunk.
– Az utóbbi időben sajnos csak ritkán van lehetőségem részt venni irodalmi eseményeken. Tavaly még eljutottam a Könyvhétre, a Tokaji Írótáborba, két kötetbemutatót is tudtam tartani, de egy ideig ezekre valószínűleg nem lesz lehetőségem. Ennek az oka csak részben a távolság, a munka, az idei évtől egyedülálló apaként nevelem a kisfiam, és egy hosszabb ideig tartó orvosi beavatkozás is vár még rám.

– Ha még nincs, tervezel-e saját kötetet? Ha már van, mi a legújabb vagy soron következő köteted koncepciója?

– A rend, amiről a tárgyak beszélnek tavaly ősszel jelent meg, így a következő kötetnek egyelőre még szerkezete, munkacíme sincs. Annyi bizonyos, hogy a bezártság érzése, az örök visszatérés, a determináció központi motívum lesz benne.

– Mit javasolsz azok számára, akik versírásra adják a fejüket és költőként fejlődni, érvényesülni szeretnének?

– Verset írni könnyű dolog, jó verset írni már sokkal nehezebb. Nincsenek olyan szabályok, melyek mechanikus alkalmazásával jó verset lehet írni, de megtanulhatjuk elkerülni azokat a hibákat, melyek tönkreteszik a verset. Mint minden művészeti ág, a költészet is megkövetel bizonyos szakmai ismereteket. Egy költőnek tudnia kell, mi az a hexameter – akkor is, ha soha nem ír hexameterben. Ismerjük meg a verselési rendszereket, a műfajokat, a szóképeket, alakzatokat! A költészet alapanyaga a nyelv: ismerjük meg minél alaposabban! Az alapok akár a gimnáziumi tankönyvekből is elsajátíthatók, a többinek pedig – ha komolyan akarunk foglalkozni a költészettel – mi magunk is utánajárhatunk, vagy akár részt vehetünk különféle szépirodalmi kurzusokon. Olvassunk sok verset, klasszikusokat és kortársakat egyaránt! Tudnunk kell, mi az, amit már megírtak, pontosabban azt, hogy hogyan írták meg, és vigyáznunk kell arra, hogy ne kerüljünk valaki más stílusának a bűvkörébe.

Legyünk tudatosak, ne hagyjuk azt, hogy írás közben elragadjanak a szenvedélyek. A vers maga lehet szenvedélyes, de amikor írjuk, tartsunk érzelmi távolságot a témától, ne kerüljünk a hatása alá.
A költő akkor is ír, mikor verssorokat, strófákat húz át. Sőt, talán akkor ír igazán, mikor töröl. Legyünk önmagunk legkegyetlenebb kritikusai! Az valódi költő és a műkedvelő között a fő különbség talán az, hogy valódi költő tanul, tudatos, képzi magát, a dilettáns viszont a meg nem értett zseni szerepében tetszeleg, és elutasít minden kritikát. Mivel nem tanul, nem is fejlődik, örökké dilettáns marad.
Úgy gondolom, hogy bárkiből lehet költő, aki tudatosan készül erre a pályára, aki tanulja a költészet mesterségét. Persze nem lesz akárkiből József Attila vagy Pilinszky János, ők kimagasló tehetségek, akik olyan remekműveket írtak, melyekre az átlagos költő a pályája végén sem lesz képes – de ez nem jelenti azt, hogy mi ne írhatnánk alapvetően jó, komoly esztétikai értékkel bíró verseket. És ki tudja, századunk egyik kimagasló magyar költője, akiről könyvtárnyi szakirodalom, monográfia fog születni, talán épp most kezdi el írni élete első, esetlen, de ígéretes versét.

A szerző legújabb verse oldalunkon:

Ataraxia

A felhők – kacér

lányok lebbenő szoknyái –

alig takarnak

valamit az égből.

Dél van,

a hajóim már

kifutottak –

tudom, csak képzelem

a tengert,

és szemfényvesztés

csupán

tested melege.