Bodor Rajmund: A parton


Kirakódik a táj alakzat
vázlatos képe,
színtelenül.
A tó kihűl, érzem e csöndes mélység 
rejtelmes hallgatását,
a vízen úszó levelekben,
az elsárgult halott erekben,
mint a létezés végtelen megbomlását.
S a gyémánt határvonal,
lehelletvékony felszínén,
ahogy arcom mimikátlan maszkja 
fejszoborként tekint magába.
Megfeneklik képmásom 
a hínáros alvilágba. 

Az uszadékfa ringatózó korhadt tönkje, 
Valahová a hideg közönybe,
elmerül, ahogy léket kapott uszály,
Mond miért muszáj
ily fájdalmas titkos körökbe
magam tűként állítani?
Égre tudnám szavam kiáltani
de már nem lehet!

Kövek, éles kristályzatok,
megrajzolt háttérben megőrzött
gyászoló szerkezetek.
Talán árva gyermekek,
szürke sablonok.
Segédeszköz, karcolatok.
Most az ágon a magány remeg,
száraz dirib-darab sötét képzetek.
És mindig ha lehet, 
egy pici rész súlytalan lepereg,
mert egy pici rész mindig téveteg.

Kérész röpköd, cikázik, minden pillanatot 
magába gyűjt, azt a keveset
mit még lehet,
és szárnyaiban kinlódása lebeg ahogy párját keresi,
nagy összetett szemek,
és a világ benne önmagát feledi.

Lápos,poshadt ködhomály 
összezárnak a sűrű lombok kezei,
és az emlék oda aludni jár,
mert senki sem keresi.
Hisz ki kutatna,járna utána, 
ha nincs ki a jövőt is lássa?

Szúrós cserjék tövis karjai
szövik tervét annak,
kinek gyilkos kardjai megálltak 
ingoványos szívében,
ahogy a sóhajtás pihen meg a résben, 
várva hogy kaparja ki,
valaki hitetlenül is reménykedve,
vállát a semminek szegezve,
összes erejével,meggyötört tagjaiban 
ott,hol csak egymaga van!

Vályatok és lidérc üregek,
szövetek fonódása a fövenyen.
Egy vizihulla püffeteg,torz alakja,
Sikamlós iszapba mosott lábnyom,
elbukó kisded lépések...
Minden csak álom.
Majd kivet a patak mint aranyhalat,
s magam a parton találom!


Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!