![](https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEiPp846hkZbBqJvLByhWRkxzbtpR1eAqTsypf4h92wIo1DGLcEfVx8MbgF_BWmfzjLAPc4sAs6Qzh9tuXupbnRlNOPKBJv0LR8ylZ1_YARX8EGg6nTJwpo4ZMLhb-NTLsaZ9p6WT-NtWwOMJ1BnELbMgG2j8J_z8Cl6Sfx21FyaSrupSO4hYkjRqsJE/s320/alkonyipad.jpg)
Megcsörgeti malacpersely-vigyorát
azt hittem rám, pedig keresztülnéz.
A nagyothalló fültő mögött
az emlékek tányéros tévéje.
Az öregburgonya-bőr ráncai alól
kapuzárási pánik küldi kódjeleit.
Naplementézik az életcsírás vágy,
utoljára még vérszemet kap, mielőtt
a visszér-lila lankákon elsorvad.
Szétzuhanóban az érhálózott organizmus.
A titokzoknis magány bütyke tavaszt sajog,
de a hajhagymák tövéből halálon
túlnőnek majd az ősz-merev szálak.
Vár a padon, nyelvén savanyú íz,
nyugdíjemelése vörös farok.
Vénáiban lassan hűl az alkony.
Homloka meridiánján elfordulnak
az éjszaka pontfényei.