és néztem, ahogy a paplan lebeg
- egy pillanatig - majd visszazuhan.
Levegőt vettél.
A szemhéjak zárva maradtak hermetikusan,
és közben nevettél.
Csak ültem az ágy szélén,
és szívkamrámba visszhangzott az univerzum.
Hang-tompított sóhaj.
Hisz reggel a csend az egyetlen manifesztum,
és persze a kóc-haj.
Csak ültem az ágy szélén,
és néztem, ahogy a Nap letépi az éj-pizsamát.
Levetkőztette.
Majd gyöngén benedvesítette az ablak nyakát,
mintha ott lihegne.
Csak ültem az ágy szélén,
és az ébresztő ötvenkilenckor hangosan súgta,
még van 5 perc
nézni téged, mielőtt az ágylábába belerúgva
roppan az ujjperc.
Csak ültem az ágy szélén,
és hallgattam a konvektor bennragadt zúgását.
Levettem hármasra.
Hallgatni akartam szíved állandóságát
a lüktető mellkasban.
Csak ültem az ágy szélén,
és néztem, ahogy a reggel az ajtókeretben állt.
Szép portré volt.
Impresszionista, gyönyörű és komplikált,
mint egy csokoládéfolt.
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
.jpg)
