I. Gravitáció
soraim, mint az öreg varrás szétfoszlanak,
szavaim férce is felfeslik,
s széthulló betűim velem együtt,
földre hullanak
életem lehulló éveit szemezgetem,
miközben bögrealjnyi kávézaccomba bámulok,
hátha oda íródik sorsom jóslata: mennyire lehet,
a kiszámíthatatlan végkifejletem útja?
megőszült gondolatok, megalvadt álmok,
semmibe süppedt megváltások, ti hoztátok,
hogy miattatok vívódom – ahogy fiatalon soha.
vajon istenhitem ingatag imája,
vagy ateista agyam kilúgozott esszenciája lesz,
a vállamat húzó túlvilági batyum fillére és pogácsája?
„majdlétezikamennyország” – bíztatom el-elkallódó hitemet,
máskor meg cinikus gúnnyal csúfolom ki lelkemet: semmi,
csak időugrásod lesz egy másik galakszisba.
néha templomi padokba ülök be – ahogy fiatalon soha:
s a homályban az arany-márvány isteneket nézem,
milyen stabil, erős építmények,
míg bennem belső énem kételkedve inog, vajon:
a hitem vagy a bűntudatom hozott ide?
de hiába a templomok pézsmás füstjeinek szent feloldozása,
lelkembe furakodva kételyek gyötörnek,
mint fa kérgébe furakodott férgek:
jó lenne egy sorslátó, ki megmondaná,
ki szólítja majd előbb nevemet,
az ördög vagy az isten?
de tudom, egyszer eljön a végítélet, mikor lemeztelenedünk,
s a hangok orgiájából kiválik a HANG,
a lélekharang… halkan kondulgatva
és testtömegem a föld vonzásának lesz örök rabja,
ím győzött a gravitáció…
de hol a lélek,
és tudattalan tudatom,
mint kóbor szellem keresi,
mely tömeg vonzása lett erősebb,
s lelkemet a menny, vagy a pokol öleli?
II. Testamentum
fogtam a kezed gyermekként – én voltam a szeretet
fogtam a kezed iskolásként – én voltam a szigor
fogtam a kezed férfiként – én voltam a büszkeség,
most te fogd a kezem – fiamként
sírok állnak rendre a temető sorában,
várva a végítéletre,
helyük itt hol van?
az dönti el: ki gazdag, ki szegény,
kinek márvány, kinek kő szemfedője,
de oly mindegy,
ott lent, nincs előbb és utóbb,
csak csontok vannak, vázba rendezve.
nem tudom Istenem,
akarom-e, e csontba rendeződést majd,
vagy tűz legyen elhantolóm,
urna a koporsóm.
nekem már mindegy lesz,
– hisz lelkem elszállt –
hogy kukac hordja szét húsom,
vagy tűz adja rá az áldást.
nekem mindegy, csak egyet akarok tudni:
szeret-e az, ki mi lettem, azt eltemeti.
hoz-e szál virágot,
ejt-e könnyet, ha senki nem látja,
vagy magam maradok örökre,
kire madár száll rá csak pihenve.
a sors dönti el, ki indul előbb a halálos magasba,
ha mennem kell – földi javaim mind eldobom,
csak a lelkem, a legszebb ruhám hagyom magamon.
Fiam, ha elindulok az utamon, akarom:
ne földek röge hulljon koporsómra,
végső nyugodalmam tűz adja,
hamvam őrizze fekete urna.
ez akaratom, levésve ide,
tedd szívedre kezed, és mond:
így lesz apám, ha ez akaratod,
én jó fiadként, szót fogadok.
III. Exitus – apám emlékére
…tán varrt még kicsinyt tompuló emlékébe,
mint tette mindig, hajnaltól késő éjig;
de már kész a férc, a tű megállt,
a varrógép sem kattog muzsikát…
apám emléke,
mint vetítőlencse torz, füstköd képe,
úgy foszladozik énemben,
míg, a fakó alkonyba derengő temető hidege bontja,
a bennem lassan elkallódó fiúi szerelmet.
képek, képekbe fonódnak,
nyakláncgyöngy fűzért alkotnak:
fehér falak, fehér kórházi ágy
és fehér párnáján pihen apám.
Szólok…apa,
de szeme, éppen csak rebben,
válaszolna, de a tüdő, csak hangtalan sóhajt enged.
arca, az egykor szép férfiarc, most elszürkült rézkarc,
hová magát befúrva,
akár fa kérgébe a téli lárva,
vég csatáját dúlja: a halál.
mellette voltunk, de ő már Istenhez szólt.
tán varrt még kicsinyt tompuló emlékébe,
mint tette mindig, hajnaltól késő éjig,
de már kész a férc, a tű megállt,
a varrógép sem kattog muzsikát,
szeme felrebbent egy percre – megismert-e,
majd visszatompult a szendergő elmúlás.
fogai közt a panasz, csak néma csend,
lehelete elsuttogott sóhaja,
s két, vékony üveg karjában, a kék ér már alig pulzált.
nem siet, időt ad az Istennek,
hogy a jónak szépet tegyen,
mert jó volt ő, mint ki várja fent,
a haldoklónak járó utolsó kegyelet.
fehér falak, fehér kórházi ágy,
fehér párnája néma ravatal,
sikít az üres csend,
csak egy halk hang szól valahonnan:
ő már elment.
mint tőrrel döfött lélek, úgy vérzek,
vádollak Isten:
hogy hagyhattad,
ki se mondhassam: szeretlek.
mi végre volt a nagy sietség,
hogy ily gyorsan magadhoz vetted?
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
