MVDH - NYITOTT ANTOLÓGIA pályázat - III. helyezett - SZISZ RÓBERT: Az Elmúlás trilógia

 


I. Gravitáció


soraim, mint az öreg varrás szétfoszlanak,                           
szavaim férce is felfeslik,
s széthulló betűim velem együtt, 
földre hullanak                                       

életem lehulló éveit szemezgetem, 
miközben bögrealjnyi kávézaccomba bámulok,
hátha oda íródik sorsom jóslata: mennyire lehet, 
a kiszámíthatatlan végkifejletem útja?
  
megőszült gondolatok, megalvadt álmok,
semmibe süppedt megváltások, ti hoztátok, 
hogy miattatok vívódom – ahogy fiatalon soha.
vajon istenhitem ingatag imája, 
vagy ateista agyam kilúgozott esszenciája lesz,
a vállamat húzó túlvilági batyum fillére és pogácsája?

„majdlétezikamennyország” – bíztatom el-elkallódó hitemet, 
máskor meg cinikus gúnnyal csúfolom ki lelkemet: semmi, 
csak időugrásod lesz egy másik galakszisba.
                                                  
néha templomi padokba ülök be – ahogy fiatalon soha:
s a homályban az arany-márvány isteneket nézem,
milyen stabil, erős építmények,
míg bennem belső énem kételkedve inog, vajon:
a hitem vagy a bűntudatom hozott ide?

de hiába a templomok pézsmás füstjeinek szent feloldozása,
lelkembe furakodva kételyek gyötörnek,
mint fa kérgébe furakodott férgek:
jó lenne egy sorslátó, ki megmondaná,
ki szólítja majd előbb nevemet,
az ördög vagy az isten?

de tudom, egyszer eljön a végítélet, mikor lemeztelenedünk, 
s a hangok orgiájából kiválik a HANG,
a lélekharang… halkan kondulgatva 
és testtömegem a föld vonzásának lesz örök rabja,
ím győzött a gravitáció…
de hol a lélek,
és tudattalan tudatom,
mint kóbor szellem keresi,
mely tömeg vonzása lett erősebb,
s lelkemet a menny, vagy a pokol öleli?

II. Testamentum


fogtam a kezed gyermekként – én voltam a szeretet 
fogtam a kezed iskolásként – én voltam a szigor
fogtam a kezed férfiként – én voltam a büszkeség,
most te fogd a kezem – fiamként

sírok állnak rendre a temető sorában,
várva a végítéletre, 
helyük itt hol van? 
az dönti el: ki gazdag, ki szegény, 
kinek márvány, kinek kő szemfedője, 
de oly mindegy,
 ott lent, nincs előbb és utóbb,
 csak csontok vannak, vázba rendezve.

nem tudom Istenem,
akarom-e, e csontba rendeződést majd, 
vagy tűz legyen elhantolóm, 
urna a koporsóm.
nekem már mindegy lesz,
– hisz lelkem elszállt – 
hogy kukac hordja szét húsom,
 vagy tűz adja rá az áldást. 

nekem mindegy, csak egyet akarok tudni: 
szeret-e az, ki mi lettem, azt eltemeti. 
hoz-e szál virágot, 
ejt-e könnyet, ha senki nem látja, 
vagy magam maradok örökre, 
kire madár száll rá csak pihenve.

a sors dönti el, ki indul előbb a halálos magasba,
ha mennem kell – földi javaim mind eldobom,
csak a lelkem, a legszebb ruhám hagyom magamon.
Fiam, ha elindulok az utamon, akarom: 
ne földek röge hulljon koporsómra,
végső nyugodalmam tűz adja,
hamvam őrizze fekete urna.

ez akaratom, levésve ide, 
tedd szívedre kezed, és mond: 
így lesz apám, ha ez akaratod, 
én jó fiadként, szót fogadok.
                              
III. Exitus – apám emlékére


…tán varrt még kicsinyt tompuló emlékébe, 
mint tette mindig, hajnaltól késő éjig; 
de már kész a férc, a tű megállt, 
a varrógép sem kattog muzsikát…

apám emléke,
mint vetítőlencse torz, füstköd képe, 
úgy foszladozik énemben,
míg, a fakó alkonyba derengő temető hidege bontja, 
a bennem lassan elkallódó fiúi szerelmet.

képek, képekbe fonódnak,
nyakláncgyöngy fűzért alkotnak:
fehér falak, fehér kórházi ágy
és fehér párnáján pihen apám.

Szólok…apa,
de szeme, éppen csak rebben,
válaszolna, de a tüdő, csak hangtalan sóhajt enged.
arca, az egykor szép férfiarc, most elszürkült rézkarc,
 hová magát befúrva,
akár fa kérgébe a téli lárva,
vég csatáját dúlja: a halál.

mellette voltunk, de ő már Istenhez szólt.
tán varrt még kicsinyt tompuló emlékébe, 
mint tette mindig, hajnaltól késő éjig, 
de már kész a férc, a tű megállt, 
a varrógép sem kattog muzsikát, 
szeme felrebbent egy percre – megismert-e,  
majd visszatompult a szendergő elmúlás. 

fogai közt a panasz, csak néma csend, 
lehelete elsuttogott sóhaja, 
s két, vékony üveg karjában, a kék ér már alig pulzált.

nem siet, időt ad az Istennek, 
hogy a jónak szépet tegyen, 
mert jó volt ő, mint ki várja fent,
a haldoklónak járó utolsó kegyelet.

fehér falak, fehér kórházi ágy, 
fehér párnája néma ravatal,
sikít az üres csend, 
csak egy halk hang szól valahonnan: 
ő már elment.

mint tőrrel döfött lélek, úgy vérzek,
 vádollak Isten:
hogy hagyhattad,
 ki se mondhassam: szeretlek.
mi végre volt a nagy sietség, 
hogy ily gyorsan magadhoz vetted?


Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!