Táskák a fal mentén
- látszatra ennyi,
a nehezebb pakkokért
beljebb kell menni.
Azt viszem csak,
mi fontosnak tűnik:
a nevetős trükköket
itt már alig tűrik
vágyaimat a hétköznapok,
arctól arcig magam vagyok.
És viszek ízt és illatot,
mit az emlékezés rám hagyott
- tévedésből meglehet -
az étert!, mikor felrepedt
a gyermekkorom homloka,
és szétgurult a sok csoda.
Viszek füttyszót, éneket,
újakat és véneket,
szótöveket s ragokat,
régi, titkos tanokat.
Viszek hétfőt, pénteket,
megfontoltabb lépteket,
s bár keserédes gyötrelem,
a csábítás is jön velem.
És elkísér a vállamon,
néhány ócska rágalom,
jön a hit és jön a féltés,
s kergetőzve ezer kérdés
fut előttem, fut utánam
mit úgy szerettem s úgy utáltam.
És szegycsontom környékén
viszek egy heget:
szárnyakat adtál,
de nem adtál eget.
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
){kind=link}