Rámpereg az este hamuszürke világa
és szememre zárja titkos magányát.
A szögesdróton fönnakadnak a percek,
néma csendben elmúlásuk várják.
Fák sorakoznak, éhező rabok,
mind egy ítélet gödörbelőtt mása.
Túl a tejúton elbukott képzelet,
a rút igazság dicső megváltása.
Kihűlő kövek a létezés homokjában,
sorsukra hagyva éles partszegélyen,
az idő súlyának szélfútta lábnyomában,
megbicsaklik hitem a teremtésnyi térben.
S a valóságból faldosó dögevők seregét,
kik mind összegyűltek az utolsó vacsorára,
elsiratom mint anya az elvetélt gyermekét.
alászálló kísértetként a sötét másvilágba.
Karóba húzatott a létezésem rendje,
elnyújtott árnyékom most sík lapokra ég,
mint torkot vágó rozsdaette penge,
élében a bűntudattal meghasonlott vég.
És így állok a mindenségtől távol,
mert a sír kidobja elkárhozott halottját,
egy falatnyit kértem az isteni megváltásból,
de nincs megnyugvás, nincs mennyország!
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
