Molnár-Kozma Alexandra: Elbocsátott keserűség


A bevásárlótáska húzta a karját. Pedig most félig üres – gondolta. Talán nem is a táska nehéz, hanem a gondolatai. A gyerekek kedvenc reggelije ott lapul a felvágott, a tej és a papír zsebkendő alatt. Ma még hazaviszi. Leült a padra, egy elhagyott kabát mellé. Vajon keresi valaki? Vagy a szemetesben végzi, mint a közepétől megfosztott kakaós csiga? Nem messze a ruhabedobó roskadozik, a földre hányta, kivetette magából azt, ami több mint elég. Egy kabátnyi hely sem maradt benne. 
    Eszébe jutott a lomtalanítás. Mennyi felesleges kacatot halmozunk fel egy év alatt, mégis egészen könnyedén megválunk a megunt, feleslegessé vált holmiktól. Vagy lecseréljük őket egy újra. Új ruhára, új tévére, új telefonra, új autóra, új kapcsolatra. De a lehúzó gondolatokhoz, mérgező érzésekhez miért ragaszkodunk annyira? Miért őrizgetjük a sértettséget, a haragot, a fájdalmas emlékeket vagy a bűntudatot? Az igazság az, hogy bár nem tudunk róla, de szeretünk szenvedni. Megszoktuk. Újra és újra felvakarjuk a régi sebeket, hogy emlékezzünk: megbánthatóak és sérülékenyek vagyunk. Kiszolgáltatottak, elhagyhatók, kidobhatók. Vagy szörnyűségesek, mert bánatot okoztunk, mert tovább mertünk lépni. Mindezt elhittük valamikor, és ehhez a hithez foggal-körömmel ragaszkodunk. 
    A szavakkal persze szívesen dobálózunk – „megbocsátok, de nem felejtek” –, ám ami a szavak mögött bujkál, azt nem engedjük el. Milyen megbocsátás az, ami nem jár elengedéssel, felejtéssel? Csak egy kegyetlen játék nagy kegybe csomagolva. „Látod, milyen nagylelkű vagyok? Felmentelek a tetteid alól.” Hogy aztán újra elkövethesd, én pedig újra megbocsássak. Meddig játsszuk ezt? Csak ameddig ragaszkodunk a megszokott, biztonságot nyújtó szerepekhez, berögződésekhez. És ha őszintén megbocsátok, nem a másikat mentem fel, hanem önmagamat. Magamat oldozom fel azáltal, hogy elengedem a haragot, már nem cipelem az emlékét annak, ami fáj. De hát a fájdalom és a szenvedés nemesít – mondják. Igen, addig, amíg ebben hiszek. Addig talán még örülök is neki, és dédelgetem. Aztán amikor már túl nehéz, felismerem, hogy senki sem kényszerített, hogy cipeljem, csak rajtam múlik, mikor hagyom végleg a hátam mögött. 
    Felnézett a reggeli égre. A hold még látszik. Már fogy, elengedte a teljességét. – Ideje van az emlékek (f)elengedésének, a méregtelenítésnek is. A sebek meggyógyulnak, ha nem ragaszkodom a fájdalomhoz, a sértettséghez. A megbocsátás mindig egyszemélyes történet. Egy döntés, hogy elengedem a megbántottság, a harag vagy a bűntudat terhét. A ki(s)írt fájdalom és keserűség egy kitépett és eldobott papír, amit a jelen tiszta lapja követ. Újraírom önmagam, átrajzolom a képzeletemmel. Nem lesz benne se kiszolgáltatottság, se szenvedés, se marcangoló lelkiismeret-furdalás. Kitépem magamból mind, és elbocsátom. Itthagyom a padon, a levetett és elhagyott kabát mellett. Nem nézek utánuk, már nem az enyémek. Ha valóban elengedtem őket, többé nem találkozom velük. 
    Felpillantott, a holdat kereste, de az eltűnt, mintha kitépték volna. A tiszta, felhőmentes égre az öröm és a bizakodás sugarait rajzolta a nap. Légies léptekkel indult haza, szinte repült. – Milyen furcsa – gondolta –, a bevásárlótáska egész könnyű lett, pedig csak a papír zsebkendő hiányzik belőle. De így is tele van. Megbocsátással, feloldódással, tiszta gondolatokkal, felemelő érzésekkel. És ott van a gyerekek kedvence is. Látta, ahogy holnap reggel is keresik, és látta, amint ő boldogan odaadja. Amíg meg nem unják. Akkor majd lesz más. Mindig lesz. Majd kisüt valamit. 


 

Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!

   ➥ FRISS KIEMELT KORTÁRS VERS