A bevásárlótáska húzta a karját. Pedig most félig üres – gondolta. Talán
nem is a táska nehéz, hanem a gondolatai. A gyerekek kedvenc reggelije ott
lapul a felvágott, a tej és a papír zsebkendő alatt. Ma még hazaviszi. Leült a
padra, egy elhagyott kabát mellé. Vajon keresi valaki? Vagy a szemetesben
végzi, mint a közepétől megfosztott kakaós csiga? Nem messze a ruhabedobó
roskadozik, a földre hányta, kivetette magából azt, ami több mint elég. Egy
kabátnyi hely sem maradt benne.
Eszébe jutott a lomtalanítás. Mennyi felesleges kacatot halmozunk fel egy
év alatt, mégis egészen könnyedén megválunk a megunt, feleslegessé vált
holmiktól. Vagy lecseréljük őket egy újra. Új ruhára, új tévére, új telefonra,
új autóra, új kapcsolatra. De a lehúzó gondolatokhoz, mérgező érzésekhez miért
ragaszkodunk annyira? Miért őrizgetjük a sértettséget, a haragot, a fájdalmas
emlékeket vagy a bűntudatot? Az igazság az, hogy bár nem tudunk róla, de
szeretünk szenvedni. Megszoktuk. Újra és újra felvakarjuk a régi sebeket, hogy
emlékezzünk: megbánthatóak és sérülékenyek vagyunk. Kiszolgáltatottak,
elhagyhatók, kidobhatók. Vagy szörnyűségesek, mert bánatot okoztunk, mert
tovább mertünk lépni. Mindezt elhittük valamikor, és ehhez a hithez
foggal-körömmel ragaszkodunk.
A szavakkal persze szívesen dobálózunk – „megbocsátok, de nem felejtek” –,
ám ami a szavak mögött bujkál, azt nem engedjük el. Milyen megbocsátás az, ami
nem jár elengedéssel, felejtéssel? Csak egy kegyetlen játék nagy kegybe
csomagolva. „Látod, milyen nagylelkű vagyok? Felmentelek a tetteid alól.” Hogy
aztán újra elkövethesd, én pedig újra megbocsássak. Meddig játsszuk ezt? Csak
ameddig ragaszkodunk a megszokott, biztonságot nyújtó szerepekhez,
berögződésekhez. És ha őszintén megbocsátok, nem a másikat mentem fel, hanem
önmagamat. Magamat oldozom fel azáltal, hogy elengedem a haragot, már nem
cipelem az emlékét annak, ami fáj. De hát a fájdalom és a szenvedés nemesít –
mondják. Igen, addig, amíg ebben hiszek. Addig talán még örülök is neki, és
dédelgetem. Aztán amikor már túl nehéz, felismerem, hogy senki sem
kényszerített, hogy cipeljem, csak rajtam múlik, mikor hagyom végleg a hátam
mögött.
Felnézett a reggeli égre. A hold még látszik. Már fogy, elengedte a
teljességét. – Ideje van az emlékek (f)elengedésének, a méregtelenítésnek is. A
sebek meggyógyulnak, ha nem ragaszkodom a fájdalomhoz, a sértettséghez. A
megbocsátás mindig egyszemélyes történet. Egy döntés, hogy elengedem a
megbántottság, a harag vagy a bűntudat terhét. A ki(s)írt fájdalom és keserűség
egy kitépett és eldobott papír, amit a jelen tiszta lapja követ. Újraírom
önmagam, átrajzolom a képzeletemmel. Nem lesz benne se kiszolgáltatottság, se
szenvedés, se marcangoló lelkiismeret-furdalás. Kitépem magamból mind, és
elbocsátom. Itthagyom a padon, a levetett és elhagyott kabát mellett. Nem nézek
utánuk, már nem az enyémek. Ha valóban elengedtem őket, többé nem találkozom
velük.
Felpillantott, a holdat kereste, de az eltűnt, mintha kitépték volna. A
tiszta, felhőmentes égre az öröm és a bizakodás sugarait rajzolta a nap. Légies
léptekkel indult haza, szinte repült. – Milyen furcsa – gondolta –, a
bevásárlótáska egész könnyű lett, pedig csak a papír zsebkendő hiányzik belőle.
De így is tele van. Megbocsátással, feloldódással, tiszta gondolatokkal,
felemelő érzésekkel. És ott van a gyerekek kedvence is. Látta, ahogy holnap
reggel is keresik, és látta, amint ő boldogan odaadja. Amíg meg nem unják.
Akkor majd lesz más. Mindig lesz. Majd kisüt valamit.
