MVDH társalgó // interjú Szisz Róberttel

Szisz Róbert vagyok. Budapesten születtem, az 1956-os forradalom -vagy ahogy mi tanultuk akkor még: ellenforradalom- előtt 5 évvel. Egyszerű szülők gyermekeként a VII. kerületben nőtem fel Klauzál téri csibészek között, de nem a kocsma és börtön lett az életterem, mert én tanultam és sportoltam, így  kikerülve ezeket a csapdákat. Itt, talán meglepő módon, de soha nem volt kapcsolatom az életem folyamán a költészettel, egészen a bő senior koromig.
    Életemben, két vargabetű után, 31 évig csak számokkal dolgoztam és csak is hivatalos leveleket és a számszaki mérleghez szöveges indoklásként beszámolókat írtam. Bár igaz, jól szerkesztett, világos, tiszta szövegek voltak, de vers soha, semmilyen formában nem jelent meg bennem. A 180 fokos fordulat a Covid első hullámával jött, szó szerint értve. Az volt az igazi hullám, mikor karanténba volt az ország, bezárkózva otthonába és akkor valami, nem tudom mi, megszületett bennem. Ha nem inogna a hitem, ahogy a Gravitáció című versemben írom, akkor azt mondanám, Isten kinyitott egy szelencét a szívemben, amibe be volt zárva a líra.

    – Hogyan kerültél kapcsolatba a költészettel, miért pont versekben fejezed ki magad? Volt-e / van-e olyan szerző, akit mesterednek, esetleg példaképednek tekintesz, vagy hatással volt rád?
    
    A bevezetőmben említett karantén alatt volt időm bőven a gép előtt ülni és jobbára tartalmatlan dolgokat művelni, de gondolkodni is. Az első versem, ahogy általában a kezdőknél lenni szokott, a természetleíró vers jelentette. Valamikor a kismarosi Duna parton volt nyaralónk és esténként leültünk a halász stégek valamelyikére a naplementét nézni. Csoda szép volt, ahogy a Dunakanyar felett, a Salamon torony sziluettje mögé lassan lebukott a nap, csillogó fénysávot húzva a víz színére. Ez ihlette az emlékeimből előhalászva megírni a Kismarosi Duna parton című versemet. A többi szinte magától jött. Felfedeztem a költészetet, a költőket, akiket korábban nem olvastam. József Attila, kicsit Ady, majd a későbbi nagyok, Pilinszky, Nagy László, Szabó Lőrinc, Radnóti…és csak olvastam és olvastam őket…ahogy fiatalon soha. Tóth Kriszta, akiről botrányhírben hallottam és megkerestem a verseit. Ugyanígy Szőcs Géza, aki után a halálhírét olvasva kezdtem érdeklődni. A koronát a vers megszerettetésére Latinovics Zoltán tette fel. Ahogy ő szavalta Adyt és József Attilát, úgy senki. Csak hallgattam és hallgattam, majd mondtam a saját verseimet. 

    – Milyen hatások formálták költői stílusod, kifejezésmódod, gondolatvilágod? Milyen alkotói körülmények között születnek verseid?

    A legnagyobb hatást mindmáig Pilinszky költészete teszi rám. Ha ihletet akarok magamba ébreszteni, őt olvasom. Sokszor elég néhány sor tőle, vagy egy-egy költői kép, hogy valami meginduljon a lelkemben és elkezdjek írni. Rokon lélek lettem vele, már csak a korom miatt is. 67 voltam, mikor a Covid kezdődött, most 71 vagyok és Pilinszkyt fedezem fel magamban…jelesül, hogy nem lehet az időt becsapni, ahogy ő sem tudta és a késői verseiben, szinte mindenhol megjelenik valahogy a halál gondolata, az elmúlás. Ez kivédhetetlen. Húszévesen, ha akkor írtam volna verset, biztos, hogy a fiatalság, a szerelem, a kaland, a vágyak járták volna át soraimat…de most már nem.
    Szerencsére remek körülmények között, szép házban lakunk, több emeletet birtokolva, de már csak ketten a feleségemmel. Van egy kis szobám, ahonnan egy teraszra látok és két örökzöld smaragd tujára, csendben és nyugalomban. Itt semmi nem zavarja a gondolataimat.

    – Hogy látod, mi a költő feladata ma?

Egy friss versemből idézett két bekezdéssel válaszolnék:

 

de az isten nem ezért adta agyam 
és ültette arcomra két szemem, 
hogy állatként csak élelmet keressek, de azért:
hogy szemeim lencséjén át lássak új világrendet.

miért teremtette álkapcsomat? hogy faljak?
de nem, hanem szóljak, beszéljek,
hogy vers kardlapokkal oda üssek,

Már nem érzem…nem érezhetem a koromnál fogva, hogy sok időm lenne a világmegváltásra, de sok apró örömöt, első sorban magam számára adni és talán másoknak is, arra még van lehetőségem, de a lépéseim már csak egy alig totyogó kisgyermeké. Száguldani…csak álom, amiben egy-egy ifjúkori emlék még megfogan és betűkben új alakot ölt.

    – Mi a véleményed a kortárs költészetről, publikálási lehetőségekről, illetve szoktál-e kortárs eseményekre járni, van-e kedvenc közeged?

    Igazán, az én nem túl tágas látókörömben a kortárs költészet a „maradokversdalhalo” oldalán vélik élővé számomra és ezért mély tisztelettel viseltetek az alapító-működtetők iránt (Szinay Balázs és felesége). Csak ámulok és bámulok olvasva a költők ott megjelent verseit, micsoda fantázia, micsoda egybefonódó költői képek alkotják a szépséget szavakba öntve. Én egy kicsit másnak érzem a gondolkodásomat, nem olyan finoman cizelláltak a képeim a verseimben, talán több a nyers valóra való megjelentetési törekvésem, de ez nem baj, egyáltalán nem baj. Nekem mindenben a „maradokversdalhalo” az indikátori közeg. Itt érzem a legjobban magam, Itt éltem meg az első élményt, hogy nyomtatott formában nézhessek szembe a verseimmel. Itt kapom vissza újra és újra a hitemet, mikor egy-egy beküldött versem a szombati online oldalon megjelenik. Talán kicsit patetikusan fogalmazok, ha azt mondom ez az oldal a bábám, aki igazán a világra segített. Megjelentem online formában már a „naputonline” Cédrus pályázatán is, Fent vagyok a „poet” oldalon, de mindkettő közege más…nem ilyen nyitott, széles körű és attraktív.

    – Ha még nincs, tervezel-e saját kötetet? Ha már van, mi a legújabb vagy soron következő köteted koncepciója?

    Nincs és megmondom üres lap ez jelenleg a fejemben. Fogalmam sincs akarom-e, vagyok-e annyi és olyan jó, hogy erre gondolhassak. A Nyitott Antológia verses és novella kötetbe bekerülni egy trilógiával, méghozzá megosztott harmadik helyen, nekem már a non-plussz ultra volt. Most, hogy megjelenik a Zárt nyomtatott antológia, melybe a júliustól online formában megjelent versekből lesz a válogatás, ide beküldtem négy kiválasztott verssel és ez számomra óriási megtiszteltetés...

    – Mit javasolsz azok számára, akik versírásra adják a fejüket és költőként fejlődni, érvényesülni szeretnének?

    Csupán egy javaslatom lehet…ne hagyják magukba szunnyadni a tehetséget, keressenek, kutassanak magukban, mi rejtezik megbújva a lelkükben. Én elmulasztottam ezt, pedig az ifjú korom rajz szeretete, a képi ábrázolás, lehetett volna súgó, hogy van bennem valami érzék a szép iránt, talán más vonatkozásban is, nem csak a ceruza és radír által. És olvasni, olvasni a verseket, mert szépek. És hallgatni ahogy szakavatott emberek tolmácsolják azokat. Én ezt is elmulasztottam és bánom. Behozhatatlan pazarlás volt.

    Ezúton is szeretném megköszönni Balázsnak, hogy felkért erre az interjúra, hogy elmondhattam azt, amit gondolok és érzek. És köszönöm is annak, aki talán majd elolvassa.

Álljon itt végezetül a mottóm: 

„nem gondolom, hogy birtokába lennék a bölcsek kövének, de talán egy parányi kavicsnak igen.”

A szerző versei oldalunkon:
https://www.maradokversdalhalo.com/search/label/Szisz%20R%C3%B3bert

Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!