I.
Agyad vakuja felvillant néhány dobozolt képet…
Nagytotál: kapcába tört lábbal menetelnek a honvédek,
hosszan kígyózó soruk: lusta, szibériai folyó,
lépteik szél-szeldelt ritmusú hullámok…
Villámfénynél együtt látod
a golgotai mártírhalál viharhozó
baljóslatát, a harangzúgásos feltámadási
menetet – s mellette a patakparti csavargások,
a korai kölyöksikerek aranyzuhataga…
A többi…feltüremkedő, fémes utóíz a szájpadlásig:
az osztályidegenség gyomorból fejbúbig kúszó daca,
kötelező vastapsok vihogtató iszonya… ahogy villamos vásik
fémsikolyos kanyarba... emlékeid magaddal vonszolod, mint
bakancsba üszkösödő láb csatolt részét, a kínt. –
II.
Félhomály, közelítés recés szélű, avítt
fotókra, a hatvanas évek eleje pereg…
itt még boldogan nevet
a skótkockás rakottban anyám…
piros zománckannába mért tej,
pöttyös bögrés reggelek, s az első banán
dinnye ízű csalódása tömény émely…
az ismerős utcán esteledik,
fogaskerekű sárga charme-ja a háttérben,
a biztonságot apu karján, félálomban is érzem,
s nézem a lépte ritmusára ringó lámpák fényköreit…
Kistotál: Duna-part, családi fotó: négyévesen,
hónedves bundanadrágban lesem,
ahogy a „nagy fehér híd”
avatásán trottyos rezesbanda
mutál. Tubák basszusa fölött piccoló visít,
és átúszik a kép…ez a Szabad Európa hangja…
fűtött kis szoba, faredőny, vaktükör.
Zöld filcen sercegő tangókat gyötör
a tű, és az Egmont nyitány drámája
belefúl a zavaróadó zúgásába…
Snitt: alagút, utazás, vicinális, füst…képátfedés,
gyümölccsendélet, férfi akt skurcban, iskola
a (zaj)határon, Wish You Were Here, lebegés –
tanulójáratok vakvágányán átég
a suhanó álmodozások kora,
a félig-sem-szerelem-játék,
melyben undor a vággyal összefér…
Egy gyerekkori álomkép
friss öröm-íze néha visszatér:
vadvirágokkal pettyezett, hars-zöld rét –
baljóslatok még nem fakítják itt a holnap
tisztítótüzeit, e parányi virágcsillagok
éberen világolnak,
lepipálják az elfordult Napot,
Fényüknél éjszakámat
nem érintheti bánat,
tele szikrázzák a távolság
idő-térölelő voltát.
Intermezzo
Akkor már fruskákra fenekedtél, ivarérett tested
váltóáram járta, felvillanyozták a nők,
rövidre zárták fejed, s mire lágya benőtt,
átbumliztad érte dél-Pestet,
túl az Adrián, s magadon kívül kerested,
hogy gyöngykagyló-magányba zárjad Őt. –
Itt járkálunk egyre azóta
is, önmagunk köreibe rekedve,
halálra ítélt ragadozók, a
lét ketrecét méregetve…
a részem lettél, bár nem tartozom Hozzád.
Átkiálthattam volna rég
a túlpartra, de még negyven év
választott el, hogy Rád
ismerjek a nekünk rendelt térben.
Bolygóinkon egy véletlen következtében
összecsúsztak a idősík-rétegek,
s mint üledékkő csigahéjzárvány
titkos lenyomatát, úgy rejtelek,
ítéletnapi szabadulásra várván…
Zárókép
Az űr laboratóriumában ellenőrzött kísérlet
nyolcmilliárdodik alanya vagyok.
Nem szűnő lázak kísérnek,
– szívdobogtató völgy-hegymenet –
és csobog a felfokozott tudatállapot
virgonc patakja a képzelet.
Folyóvá duzzad a lázadás,
hogy hullámaink az áradás
diadalmámorában egyesüljenek.
Távolban hétköznapi fanfárok, kürtjelek
búgnak, most intenzívebb színű a pillanat,
bár csupán tört része a végtelenített idő-szalagnak,
mégis az újdonság varázsával hat.
Az ártereken tükrös mezők nyílnak a Mennybe,
hosszan kitartott kép: felhőkbe fúló naplemente,
hatásvadász, úsztatott fader, és lassan fakó
vászonná fehéredik a kép, Ennyi, …. csapó!
