Ha már kellő időt eltöltött az ember lánya – aki inkább hallgat az anya
névre – a pelenkák, cumisüvegek, fogzáskönnyítők és járássegítők világában,
egyszer csak ráeszmél, hogy néhány dolog végérvényesen megváltozott. Például
az, hogy már nem ringatja a bevásárlókosarat, mintha babakocsi lenne. Feltűnik
neki az is, hogy szinte észrevétlenül kiröppent a legkisebb gyermeke is –
először a kocsiból, majd a szárnyai alól. Eddig kizárólag nagybetűs anyaként,
vagyis „csakanya”-ként definiálta magát, mostantól kénytelen megbarátkozni a
„nemcsakanya” identitással. És nagyon szeretne rájönni, mit is társítson a
„nemcsak”-hoz.
Egy biztos, többévnyi otthon töltött idő után – ami
köztudottan gyerekjáték – a munka világába visszatérni nem egy anyaálom.
Mielőtt eljutna a munkaerőpiacra, át kell vergődnie magát az előítéletek
tengerén. Jobb, ha mindjárt füldugóval vág neki, a szirén(a)hangok ugyanis
felettébb kitartóak. Akkor is, ha „csak” két évet áldozott a gyermeke(i)re, és
akkor is, ha tizenegyet. Szeretne már haladni, de hallja innen is, onnan is:
egy családanyának biztos állás kell, biztos jövedelemmel. Neki viszont semmi
kedve magyarázkodni, mert a nevéből is egyértelmű, állás helyett inkább
haladásra vállalkozna. Rugalmas munkaidőre, hogy ott lehessen a gyermekei
óvodai, iskolai ünnepségein. Hogy ne kelljen szégyenkezve kopogtatnia a nem
éppen családbarát főnök ajtaján, mert valamelyik gyerkőcnek megint folyik az
orra. Hogy a nyári szünetekre ne táborokat keresgéljen, mert rosszul sakkozott
a szabadsággal. És amikor csemetéi digitálisan tanulják a kétszerkettőt és a
hátrabukfencet, ő vidáman, lábon kihordott idegösszeomlás nélkül
asszisztálhasson hozzá.
Szóval vállalkozna. De pontosan mire is? Arra, hogy
„nemcsakanya”-ként is megállja a helyét. Arra, hogy ezentúl – az eddigiek
mellett – még egy szerepet eljátszik. Arra, hogy bebizonyítsa, bár otthon
semmivel se lett kevesebb a dolga, a női nemet a munkaerőpiacon is tökéletesen
képviseli. De maradt-e valami a tarsolyában gyerekjátékokon kívül? Ami maradt,
az is megkopott az évek alatt, így ha mást nem talál, hát leporolja az álmait,
valamire csak jók lesznek.
Végül kiköt azon a bizonyos piacon, ahol mit lát?
Látja, hogy az elindulás sosem zökkenőmentes, hogy kezdő vagy küzdő, ebben a
helyzetben egyre megy. Látja magát, amint egy idegen közegben keresi a helyét,
ahol vagy észre sem veszik, vagy mindenki úgy néz rá, mintha egy másik
univerzumból csöppent volna oda. Látja, hogy a mellette vállalkozók asztala
roskadozik a tapasztalatoktól, míg az övén csak néhány kifényezett álom, és
szaporodó kishitűség várja, hogy valakinek így is elég jó legyen. De látja azt
is, „csakanya”-ként megtanulta a kitartást, és az időzsonglőrködést, jobban,
mint bárki más a piacon. Megtanult a padlóról felállni újra és újra, megtanult
együttélni a változással, a kiszámíthatatlannal. Megtanulta a türelmet és a
felelősségvállalást. És megtanulta, hogy tanulni sosem késő. Bár a tarsolyában
elavult egy s más, azért az évek alatt kerültek bele olyan értékek is, melyeket
nem cserélne el semennyi munkatapasztalattal sem. S ha elmorzsolta
„csakanyasága” utolsó búcsúkönnycseppjeit is, meglátja a sorstársakat, akik
arra biztatják, vállalkozzon, vállalja fel önmagát, vállalja fel az álmait.
És ő vállalkozik. Tarsolyába beleteszi a bátorságát
is, nem ismer lehetetlent. Hajtja valami. Erőt ad a fény, talán a megálmodott
jövő fénye, talán valami más... Ő tudja, az álmoknál csak a gyermekek szemei
csillognak szebben.