Molnár-Kozma Alexandra: Anya vállalkozik


Ha már kellő időt eltöltött az ember lánya – aki inkább hallgat az anya névre – a pelenkák, cumisüvegek, fogzáskönnyítők és járássegítők világában, egyszer csak ráeszmél, hogy néhány dolog végérvényesen megváltozott. Például az, hogy már nem ringatja a bevásárlókosarat, mintha babakocsi lenne. Feltűnik neki az is, hogy szinte észrevétlenül kiröppent a legkisebb gyermeke is – először a kocsiból, majd a szárnyai alól. Eddig kizárólag nagybetűs anyaként, vagyis „csakanya”-ként definiálta magát, mostantól kénytelen megbarátkozni a „nemcsakanya” identitással. És nagyon szeretne rájönni, mit is társítson a „nemcsak”-hoz.
    Egy biztos, többévnyi otthon töltött idő után – ami köztudottan gyerekjáték – a munka világába visszatérni nem egy anyaálom. Mielőtt eljutna a munkaerőpiacra, át kell vergődnie magát az előítéletek tengerén. Jobb, ha mindjárt füldugóval vág neki, a szirén(a)hangok ugyanis felettébb kitartóak. Akkor is, ha „csak” két évet áldozott a gyermeke(i)re, és akkor is, ha tizenegyet. Szeretne már haladni, de hallja innen is, onnan is: egy családanyának biztos állás kell, biztos jövedelemmel. Neki viszont semmi kedve magyarázkodni, mert a nevéből is egyértelmű, állás helyett inkább haladásra vállalkozna. Rugalmas munkaidőre, hogy ott lehessen a gyermekei óvodai, iskolai ünnepségein. Hogy ne kelljen szégyenkezve kopogtatnia a nem éppen családbarát főnök ajtaján, mert valamelyik gyerkőcnek megint folyik az orra. Hogy a nyári szünetekre ne táborokat keresgéljen, mert rosszul sakkozott a szabadsággal. És amikor csemetéi digitálisan tanulják a kétszerkettőt és a hátrabukfencet, ő vidáman, lábon kihordott idegösszeomlás nélkül asszisztálhasson hozzá.
    Szóval vállalkozna. De pontosan mire is? Arra, hogy „nemcsakanya”-ként is megállja a helyét. Arra, hogy ezentúl – az eddigiek mellett – még egy szerepet eljátszik. Arra, hogy bebizonyítsa, bár otthon semmivel se lett kevesebb a dolga, a női nemet a munkaerőpiacon is tökéletesen képviseli. De maradt-e valami a tarsolyában gyerekjátékokon kívül? Ami maradt, az is megkopott az évek alatt, így ha mást nem talál, hát leporolja az álmait, valamire csak jók lesznek.
    Végül kiköt azon a bizonyos piacon, ahol mit lát? Látja, hogy az elindulás sosem zökkenőmentes, hogy kezdő vagy küzdő, ebben a helyzetben egyre megy. Látja magát, amint egy idegen közegben keresi a helyét, ahol vagy észre sem veszik, vagy mindenki úgy néz rá, mintha egy másik univerzumból csöppent volna oda. Látja, hogy a mellette vállalkozók asztala roskadozik a tapasztalatoktól, míg az övén csak néhány kifényezett álom, és szaporodó kishitűség várja, hogy valakinek így is elég jó legyen. De látja azt is, „csakanya”-ként megtanulta a kitartást, és az időzsonglőrködést, jobban, mint bárki más a piacon. Megtanult a padlóról felállni újra és újra, megtanult együttélni a változással, a kiszámíthatatlannal. Megtanulta a türelmet és a felelősségvállalást. És megtanulta, hogy tanulni sosem késő. Bár a tarsolyában elavult egy s más, azért az évek alatt kerültek bele olyan értékek is, melyeket nem cserélne el semennyi munkatapasztalattal sem. S ha elmorzsolta „csakanyasága” utolsó búcsúkönnycseppjeit is, meglátja a sorstársakat, akik arra biztatják, vállalkozzon, vállalja fel önmagát, vállalja fel az álmait.
    És ő vállalkozik. Tarsolyába beleteszi a bátorságát is, nem ismer lehetetlent. Hajtja valami. Erőt ad a fény, talán a megálmodott jövő fénye, talán valami más... Ő tudja, az álmoknál csak a gyermekek szemei csillognak szebben.

 

Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!

   ➥ FRISS KIEMELT KORTÁRS VERS