Két párhuzamos közé befér a végtelen a maga teljességével. Élettel, halállal, örömmel, fájdalommal, lezárással és újrakezdéssel. Mint a sínpár, amely magában rejti az utazás, az elindulás, a megérkezés, de a kisiklás lehetőségét is. Az életvonalak alakulásának szervező erőit véletlennek vagy sorsnak nevezzük, és gyakran csak utólag értjük meg, hogy mindig oda vezet, ahol lennünk kell, és mindig minden a legnagyobb rendben van.
Azon a novemberi reggelen a szoba lenyitható szekrényajtajának váratlan lecsapódása a teljes elfogadás és megnyugvás vágányára állította gondolatmenetem zakatolását. Hogy a mágneses zár megadta magát, talán véletlen, de hogy épp az emlékek tapintható, kissé megfakult tarisznyája tárult fel és állt párhuzamba gondolataimmal, csak egy láthatatlan rendezőelv pályamunkája lehetett.
A padlóra hullott, több mint egy évtized alatt összegyűlt emlékkupac tetején két apró vonal nézett rám a múlt ködén át. A dobozából kiesett műanyag hírvivő két piros csíkját az elmúlt 13 év sem koptatta meg. Emlékeim bugyrának alján is ott vöröslött még, mint két feledésbe merült, elvarratlan szál. Két vonal között olykor nemcsak a megvalósulni látszó álmok férnek el, hanem azok szertefoszlása is. Amikor éveknek tűnő hónapok csalódottsága után megcsillan a remény, és szinte kézzelfogható közelségbe kerülnek a vágyak, azok hirtelen bekövetkező elérhetetlensége és az elengedés fájdalma elmélyíti a vonalakat. Az arcra a kényszerű elfogadás barázdáit szántja, a hajszálak egyeneséből pedig kivonja az élet örömeinek a színét. A két vonalból végül a lezárás pontjai faragnak felkiáltójeleket, mintegy jelezve, a hit próbája elkezdődött.
Ha a két apró csík nem jelentette volna egyben a menekülésem útját is, talán minden máshogy alakul. Az anyaságba azonban nem lehet menekülni. Oda megérkezni kell, felkészülten és életre szólóan. Semmilyen körülmény nem indokolhatja, hogy idő előtt beessünk azon a kapun, ahonnan nincs visszaút. Ábel tudta ezt, és lelke nem hagyhatta, hogy olyan felelősséget vállaljak, amire nem vagyok felkészülve. Inkább lemondott a testet öltés lehetőségéről, és visszafordult.
A vonalak közötti út kétirányú, egy vonal a vágyakozás, két vonal a remény, köztük ott feszül a beteljesülés ígérete, de a kiábrándulás arcul csapó fájdalma is. Már nincs kétségem, hogy a végső irány mindig a legmegfelelőbb a számunkra. Még akkor is, ha ezt nehéz elfogadni és megérteni. Ábel átadta a lehetőséget négy öccsének és megkímélt minket egy nehéz döntés kínjától: önként távozott, mert nem akart gyógyíthatatlanságával és egy túl korai búcsú fájdalmával terhet róni ránk. Tudta, hogy betegsége ellenére is mellette döntöttünk volna, pedig akkor erre nem álltunk készen.
Két vonal között ott a teljesség, a megérkezés és az elindulás, az elfogadás és az újjászületés, a tapasztalás és az újrakezdés. Minden, ami belefér egy életbe. Minden, ami két szálat egymás mellett tart, és spirális összefonódással új életvonalakat rajzol. Így szelídülnek a múlt tarisznyájának vérvörös szálai aranyló hálává.
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
