Egy arc. Egy szempár, egy karcolás az orr alatt —
Egy repedés, mit követ egy néma mozzanat.
Valami pusztulat áll a tükörben.
Valami néz, valami mázol.
Valami tébolyultan grimaszol.
Ütötten, kikopva a szájból,
A zománcos fogakon keresztül
Tinta ömlik a porcelánra.
Kéktől, lilától véres szájjal
Elmerül a köpött óceánba,
S rájön, milyen mély a víz,
Ráébred, milyen sötét a tinta.
Hogy hol virrad a pusztulat —
Éj, ha nincs, az egekben, a kínban.
Egy állat. Egy ösztön, egy levegő kettő között —
Nyugtalan impresszió az izgalom mögött.
Valami várva vár az ajtóban.
Valami áll, valami kopogtat.
Valami a küszöbre lép.
Fagyottan, sötéten morognak,
Mind` habzó, vérző pofákkal
A házaknak gyilkos kutyáik.
Gonosznak, nagyoknak szája,
meg verse, meg átka hullámlik,
S rájön, milyen élesek a villámok,
Ráébred, milyen égi, ki hivall.
Hogy ott, hol csattognak a léptek —
Világok dörögnek, a vihar.
Egy kéz. Egy ujjbegy, egy vágás a dombjain —
S ott ragyog az ember a művészet sorain.
Valami emberekre száll az égből.
Valami kér, valami követel.
Valami sírva fakad a szerelmen.
Szépről, tüneményről szövegel,
Az őszön, a teleken keresztül
Az ártatlan angyali pirkadat.
De fényes nap, forró nyár lesz,
Nem enyhül a seb, mit ő kiharap,
Majd rájön hogy fáj, hogy pánikol,
S ráébred a bal, hogy csitítsa a sebet.
Hogy talán ha szegényt a falra nyomja —
Bármikor sírás lesz kín helyett.
Egy tekintet. Egy pocsolya, egy szív a csontokon—
Örökös elmúlás a virágszín-foltokon
Valami pokol füstölög a füveken.
Valami ég, valami hevül.
Valami kárhozat nyugtalan.
Üresen, súlyosan elterül,
A száraz, lüktető torokban
A nyári háború harcosa.
Kifekszik a mindenek fölé, alá,
Kopottan ordít, de hangosan,
Bár rájön, hogy nemsoká` elcsitul,
S ráébred, az Ő szava a csend.
Hogy akkor, ha bölcsője elnyeli —
Megindul a legvégső rend.
Egy nyár. Egy háború, egy élet mi elrohan—
Minden, mi kérdez pusztul, megfogan
Valami véres csúszik a padlón.
Valami sír, valami szakad.
Valami könyörög a háznak.
Gyarlón, titkon` papírt ragad,
Mind` lila, mind` kékes pacákban
Az igazig igázó igazság.
Összesúg a művészet, az ösztön,
Halálban fetreng a kihaltság,
Bár rájön, az élet is halandó,
S ráébred, a vers, az halál.
Hogy minden kis néma vallomás —
Darab-szót pokolban talál.
Egy pillanat. Egy könny, egy halk felismerés—
Mind az, mi úgy szeret tán` megint kevés
Valami gödrei tátognak a bőrön.
Valami fáj, valami szenved.
Valami képtelen nyugodni.
Ösztön, szív szerint reszket,
Ha látni, ha élni vél valakit
Ki azt mondja — "te vagy a hiba".
Síró, botladozó angyalok,
Szavakig nem jutó ima,
Mi rájön, hogy nem hallja senki,
És ráébred, mily` üres a tér.
Hogy mindenkit meg lehet ölni —
Enni csak azt, aki fél!
Egy könyv. Egy papír, egy végtelen mondat —
Csorduló könyvtárba könyveket hoznak
Valami örök zenében aluszik.
Valami meleg, valami otthon.
Valami szerelmes a zongorába.
Hazudik a vér a polcon,
Mi száraz, mi kopott már régen
Mert hajdanán halk volt a zene.
Játszik, trillázik a gyönyör,
Száz éjen dalok szólnak vele,
Bár rájön, gyönyöré a kárhozat,
Ó ráébred, míly` véges a trilla.
Hogy minden kis féreg oly` éhes —
Száz fogat szúrnak a sírba.
Egy hang. Egy zaj, egy végtelen folyamat —
Fújnak, remegnek, koptatják a fogakat
Valami szótlan kuporog a sarokban.
Valami néma, valami retteg.
Valami szemérmetlen` sajog.
Fagyottak, hervadnak a testek,
Hol várfalak, hol cserepek, ott erdő
Hova pihenni menne a szerelem.
Tán` vár, tán` remél még a virág,
Hogy megnő kis teste a tetemen,
Bár rájön, e tetem még íratlan,
Ó, ráébred, hol tántorog a sarok.
Hogy nem lehet néma e pokol —
Visszhangban sírnak a dalok.
Egy fa. Egy ág, egy vörös prófécia —
Nesztelen` ballag a sors, lét fia
Valami fájdalom panaszol a semmibe.
Valami üres, valami folyna.
Valami elkevéslett örökre.
Megviselt, bánatos a szolga,
Ki senkié, ki semmiért, ki szenvedett,
Meredt-nagy kereszt a földben.
Most megijed, már irtózik az állat,
Mi reszketett, többé meg nem döbben,
Hát rájön, nagyok nem léteznek,
Hát ráébred, a nagyok is tagadnak.
Hogy bár ég, föld, ólak omlanak —
Szétesnek a szívek, szakadnak.
Egy gyerek. Egy tél, egy esős délután —
Pokolba menne ő minden szép után.
Valami önarckép fest a tükörben.
Valami végről, valami máról
Valami tébolyult-nagy ima szól.
Bűnhődtek, öltek, mind` mámor,
Mind` pocsolyák, mind szakadó egek
Szavak, meg sorok, meg versek.
Hogy csepeg, hogy ragyog a tinta,
Halandó fejek ha merengnek!
Ki rájön, halni kell, hogy írjon,
Ki ráébred, írni kell hogy éljen.
Hogy ha semmi, a vér mindig marad,
Síron is versek, az égben.
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
