A csillagász az eget fürkészte, a csillagok és a planéták
titkait kutatta: hol lehet a világegyetem határa, és azon túl vajon mi van?
Szinte egész életét a csillagvizsgálóban töltötte, de most végre úgy érezte,
közel van a végső megoldáshoz.
Volt egy elmélete a világegyetemről, ami azonban igencsak ellentmondott a tudományos világ által elfogadottaknak. Tagadta az ősrobbanást, tévesnek tartotta az erre vonatkozó teóriákat. Elméletének lényege az volt, miszerint a világegyetem térben és időben, de még strukturálisan is végtelen. Meg volt győződve róla, hogy az anyag szerkezete, az atomok és molekulák mikroméretű nap- és csillagrendszereket, galaxisokat alkotnak, amelyeket élőlények és civilizációk sokasága népesít be, és amelyekben az idő a mi időnkhöz képest milliószor, milliárdszor gyorsabban telik.
Ugyanakkor úgy vélte, hogy ez fordítva is igaz. A mi világegyetemünk is valamilyen anyag része,
naprendszerei, galaxisai annak atomjait, molekuláit képezik. Folyton azt kereste, kutatta, milyen anyag atomszerkezete ismerhető fel a minket körülvevő csillagok alkotta mintázatban.
– Vas! – kiáltott fel – Sőt, acél! Látom a vas- és a szénatomok ötvöződése által létrejött kristályszerkezetet! Mivel pedig acél a természetben nem fordul elő, hanem csakis emberi közreműködés által jöhet létre, világunk egy értelmes lények által készített eszköz, talán valamilyen szerszám része kell, hogy legyen.
Nem hagyta nyugodni a felismerés, mindenáron meg akarta tudni, minek része az ő világegyeteme. Kard vagy páncél? Puska vagy ágyú? Ajtó sarokvasa, kocsikerék vagy hajótest? Szög
vagy kalapács? Elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, látni akarja a makrovilágot.
Hosszú tervezgetés és kísérletezés után egy különleges, számítógéppel vezérelt messzelátót készített erre a célra, amit szándékosan nem távcsőnek nevezett. Messzelátónak hívta, mert a tér és az idő korlátait átlépve olyan messzire akart vele látni, mint előtte még senki soha. Messzelátója segítségével ki akart pillantani a naprendszerek és galaxisok alkotta anyag struktúrájából, hogy megláthassa a makrovilág valóságát, kifürkéssze titkait.
Elkészült végül a mestermű, a csillagász bekapcsolta a messzelátót, és belepillantott.
– Kalapács! – kiáltotta – Egy kalapács, ami egy szögre készül éppen lecsapni!
Tovább forgatta a messzelátó gombját, hogy még többet lásson, azonban hirtelen borzadva hőkölt
hátra. A szög egy ember tenyeréből állt ki, akinek szakállas aszkétaarcát csíkosra festette a vér, ami a fejébe nyomott, tüskés ágakból font koszorú által ütött sebekből csordogált.
