Korán kelt, de még egy kicsit ágyban maradt, élvezte a dunyha melegét. Télen a konyhában vackolódott el a nyikorgó díványon, nagyanyja régi-fekete berliner kendőjét terítette maga alá.
A sparhelt kihűlt reggelre, de ha valamiért felébredt, néha tett rá egy kis fát, a parázs így tovább kitartott.
György napjakor visszaköltözött a kisszobába. Előtte jól kiszellőztetett, kirakta a napra a benti ágyneműt, kicsit bedohosodott telente. Óvatosan kidugta lábát az ágynemű közül és gyorsan belebújt a meleg papucsba.
– Fürge kis öregasszony – mondta elismerően az utca végében lakó taxis, amikor szóba került a környék legidősebb lakója, hogy még jóval nyolcvan fölött is milyen szépen karban tartja a kertet, intézi a sorsát, és csak nagy ritkán kér segítséget. Lóri néninek hívták, mert amikor ideköltöztek az urával, olyan furán mondta a nevét, hogy így értették, aztán rajt maradt. Már régóta egyedül élt, rokonai – ha voltak is valahol – nem látogatták. Mikor valaki firtatta, hogy nem érzi-e egyedül magát, legyintett rá, és már sietett is tovább. Mindig talált magának valami elfoglaltságot.
Esténként előkészítette a ruhát, amit másnap fel akart venni. Ha kellett, felvarrt egy gombot, múltkor a szürke kiskosztümöt ki is vasalta, ráakasztotta a ruhásszekrény ajtajára. Most, ezen a kicsit hűvös reggelen barna nadrágot húzott, meleg zöld kardigánt, majd kis töprengés után barna filckalapot vett elő. Izgatottan készült, tegnap a villamos ablakából meglátott egy szép kis utcát, oda készült.
A vakfoltos tükör megmutatta kipirosodott arcát, leült a kemény, támlás székre, és nagyokat lélegzett. Néhány nap múlva születésnapja lesz, persze ezt nem tartja számon rajta kívül senki, de ez egyáltalán nem bántotta. Múlt héten a harmadik házban lakó asszonyka végigsírta az egész utcát, hogy az élettársa elfeledkezett az ő harminckettedik szülinapjáról. Ő meg csóválta a fejét, miközben kiszedte a gyomokat a jácintok közül. Szegény ura jó ember volt, de úgy tartott az ünnepektől, mint ördög a tömjénfüsttől. Néhány év alatt hozzászoktatta, náluk ez nem működik óracsörgésre, és semmi köze nincs a naptárhoz. Volt, hogy kazallal hozta neki a tulipánt, nagyon szerette azt a virágot, meg kilószám kapta az őszibarackot, másik megyébe járó sofőrök adták be az udvarába kosárszám. Karácsonykor meg úgy ült az asztalnál, mintha nem is tudná, milyen nap van, fejtette a keresztrejtvényt, fát se díszítettek, ő bejglit sütött, aztán elmentek misére. Jani kint megvárta, egyszer annyi hó esett, hogy teljesen belepte, de nem mozdult, állt ott hűségesen. Az esküvői képüket levette a falról, mikor szegény elment, és eldugta a sublót felső fiókjába.
Minek azt nézegetni, ami elmúlt?
Óvatosan felállt, betette a táskába az iratait, némi kis pénzt a bordó tárcába, egy kiflit jól begöngyölve a szalvétába, végül a kopott olvasót, hátha talál valami kis eldugott templomot, nem akar anélkül bemenni. Végigment a kerten, a kertkapu könnyen nyílt, a postás a múlt héten megreparálta.
– Jók az emberek – mondta a kisboltos Margitkának tegnap, az meg csak nevetett, hogy ugyan már, Lóri néni, irigy és önző mindenki. Ő meg csak csodálkozott, hogy mondhat ilyet, szép és fiatal, úgy emelgeti a nehéz ládákat, mint a pelyhet, az ura meg milyen magas, fess ember, mint a filmekben a hősök. Ezt meg is mondta, mert bizony ki-kiszalad a száján néha egy kis meggondolatlanság. Margitka meg adott neki egy gyümölcsöt csak úgy ingyen, barna a héja, valami fura neve van, odatette a rádió mellé.
A villamosra nem sokat kellett várni, számolta a megállókat, a negyediknél lassan rátette a lábát a lépcsőre, egy fiatal lányka lesegítette, még köszönt is. Könnyes lett a szeme, hát hiába, mire megöregszik az ember, az ilyen apróság is de jól tud esni – gondolta. Az utca tényleg szép volt.
Lombosodtak a fák, minden ház előtt virágládában ápolt tavaszi virágok, egy szál gyom se csúfoskodott közöttük.
A második ház előtt kényes macska csatlakozott hozzá, tiszta szőre csak úgy ragyogott.
– Jó reggelt, macska! – mondta neki halkan, kicsit elmélyítve a hangját, el ne ijessze. Aztán leguggolt mellé, kinyitotta a táskát, elővette a kiflit, és kiszedte a belét, úgy tette le a cica elé, egy tiszta helyre.
A kis jószág óvatosan enni kezdte, nem kiéhezve, hanem úgy, mint aki nem akarja visszautasítani a kínálást. Ő vigyázva ráült az egyik beton virágtartó szélére, és nézte. Az utolsó morzsáig elfogyott a kifli, még a végén odatett héját is lenyelte. – Egészségedre! – mondta neki.
A macska ráemelte villogó szemét. – Köszönöm, Lóri néni! Boldog születésnapot! – és átugrotta a kerítést.
– Ezt senki sem hinné el – mondta hangosan, aztán le-föl sétált az utcán, de a macskát nem találta. Sem akkor, sem másnap, pedig gyakran eljárt abba a szép utcába, ahol már előre köszöntek neki, de amikor a macskáról kérdezett, mindenki csak a fejét ingatta, kuyások laknak errefelé, nem tartanak más állatot. Ő meg bólogatott, s amikor egy verőfényes tavaszi napon a tanárnő elment mellette egy olyan helyes kis horgolt-fehérrel, lehajolt, s a piros nyakörv mellett megsimította: – Jó reggelt, kutyus!
A fiatal nő ránevetett, s kedvesen azt mondta: – Csókolom, Lóri néni! – majd huncutul hozzá tette:
– Boldog születésnapot! – s kicsit cicásan ránézett.
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
