Kocsárdi Botond a fakó meggypiros kanapén ülve falatozta a katonákra aprított szalonnát és a fehérkenyeret. A bútort három éve hagyta rájuk a mama, neki már nem volt szüksége rá, követte a fiát és a papát, akik közös sírban pihentek.
A mama hívő asszony volt, egyenes gerinccel cipelte a gyász keresztjét. Botondot keménynek, érzelemmentesnek akarta nevelni, de a terve kudarcba fulladt.
A férfi a híradót nézte. Micsoda szörnyűség: természeti katasztrófák, háború, vírusok. Okosabb lenne kikapcsolni a készüléket, és kiülni a tornácra, rágyújtani, mélyen letüdőzni a füstöt", gondolta. De nem tehette, a híradó olyan volt, mint a halál: pontos, kíméletlen, de egyben izgató is.
Tekla, a felesége, a konyhában csörömpölt az edényekkel. „Nem jó, hogy zörög, de hadd csinálja, a mosogatás asszonyi mulatság", mosolyodott el.
A bemondó arca most is gumiszerű volt, mintha a tények felolvasása csupán mechanikus feladat lenne. Egyenletes, monoton hangon közvetítette a bolygón végbemenő borzalmakat. Botond elképzelte ezt az embert a kardiológián. Az orvosok koponyájukat vakargatva konzultálnának, hogy mi lehet a titka az elő test egyenes EKG vonalának. „Persze, a világ ilyen furcsa lett. Zombivá alakulunk."
Tekla fürge asszony volt, gyorsan végzett, majd Botond mellé telepedett. Ujjai között nyirkos volt a bőr, ettől a férfi hátán végigfutott a hideg.
A gumiszerű ember egyenesen a szemükbe nézve a következőt mondta: „Szappanosrét településen, ma, a kora hajnali órákban, furcsa jelenségre lett figyelmes egy helyi lakos. A szántóföldek fölött különleges fények jelentek meg, hátborzongató, csörömpölő hangok kíséretében. A jelenség körülbelül öt percig tartott. Ott, ahol a különleges esemény történt, a növényzet kiégett, illetve M. G. harminckilenc éves mezőőr, égési sérüléseket szenvedett."
A tévékészülék síkjából a férfi arca kidomborodott, legalábbis a házaspár így érzékelte. A bemondó ajka olyanná alakult, mint egy O betű, vagy mint a cirkuszi mutatványosok színes karikája.
Az egymásba font ujjaik még szorosabban összekapcsolódtak, tekintetükben idegesen vibrált a képernyő neonos fénye.
A házaspár egyszerre állt fel, mentek az előszobába, a benti papucsokat kinti lábbelikre cserélték. Rohantak a szomszédba elmondani a hírt, megdöbbenni, az izgalomtól remegni, megnyugodni egy kis birspálinkától, reagálni a szokatlan eseményre, együtt átmenni a többi szomszédhoz, közben figyelni az égboltot, beleolvadni a sötétjébe, megkarcolódni a csillagoktól, elszédülni a műholdaktól, aztán odabent a biztonságosnak tűnő fedél alatt egy kis almás pite és barackpálinka vigasztalásával M. G.-re gondolni, aki Isten tudja, mit élt át, és milyen lelki torzulása lett. „Hová jutott a világ? Már köztünk járnak a földönkívüliek”, egymásba karolva suttogták.
A szomszédokat nem érdekelték a szokatlan hírek, nem volt rá idejük, hogy foglalkozzanak ezzel. Családi rendezvényre készülődtek, esküvőre. Igaz, csak ötvenfős mulatságra, de mindent gondosan előkészítettek: az ajándékot, a ruhát, a hozzáillő cipőt a göndörített hajat, a gyöngyház alapon puncs-rózsaszín pöttyös műkörmöt, a dús és szexi műszempillákat, a formára igazított szemöldököt, a férj öltönyét, a finom krémszínű nyakkendőt, a valódi bőrcipőt és a francia parfümöt. Minden megvolt: a szívbéli mosolyhoz megtévesztésig hasonlító, fülig ívelő nyájasság, a zene ritmusára felvett mozdulatok, a "milyen jól nézel ki, édesem" mondat-bonbonok, az összeszokott házaspárok angol humor játszmája. Egyszóval, az előkészületet nem zavarhatta meg egy olyan hír, minthogy M. G. a szappanosréti mezőőr, feltehetően földönkívülieket láthatott a feje felett, de még az sem, hogy megégett a férfi és ötven méteres körzetben a növényzet.
Az esküvő az esküvő! Ilyen szenzációkkal nem volt idő foglalkozni. Az esküvő más! Arra készül az ember, forinttal, lélekkel és gyomorral is. Mert azért háborús-válsághelyzet ide vagy oda, de egyszer él az ember, kell a mulatság! Pár százezer még belefér, meg kell a kikapcsolódás, aztán a jó étel is, a sok finomság, a svédasztal ínyenc falatkái. Nem is szabad már előtte egy nappal enni, kiéhezve érdemes menni, és úgy kopogtatni az evőeszközöket a porcelánokhoz, mint ahogy a tyúk ütögeti a csőrét a kukoricaszemes vályúhoz.
Tehát Kocsárdi Botond és felesége, Kocsárdiné Pallagi Tekla, hiába mentek át a jó-szomszédokhoz, Kelemen Péterhez és Kelemen Petrához, azok úgy néztek rájuk, mintha ők lennének az űrlények. Petra gyakorolta a bájmosolyt, a szekrényből egy kis aprósüteményt rendezett a tálcára, de folytatta a lázas készülődést.
A Kocsárdi pár zavarba jött, nem maradtak sokáig, felálltak, felvették a cipőjüket. Kelemenék kikísérték őket, a két férfi kezet fogott, majd Péter odament az autójához, megsimogatta az autó lökhárítója fölött fénylő, egymásba fűzött négy darab karikát, majd mintha a macskaszőr lett volna, úgy söpörte le az öltönyére pottyanó szilvanagyságú zöld űrlényeket.
Aztán beállt a kocsival a garázsba, és felsóhajtott: "hogy hová halad a világ? Ezek a Kocsárdiék is mennyire közönyösek lettek! Még az sem vették észre, hogy a masszív bömbimet lecseréltem erre a vad lóra."
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
