Hol mélyen szúr, hasít életnek fullánkja,
onnan, már nincs tovább - elzsibbadt a lélek,
ott, hol foszforeszkál gyémánt-csont szilánkja,
kiszárad a tinta, rezegnek a lécek,
fogatlanul csámcsog a nyámmogó idő,
a lecsócsált percek morzsákra hullanak,
meszes aortákon a kéreg őrjítő,
a nyughatatlanok lassacskán nyugszanak,
hamuszürke az ég, hirtelen megszeppen,
fojtó gombóc lettem a mindenség torkán,
anyám sír odafent, könnye reám cseppen,
nehéz a mellkason, szétfeszül a bordám,
reám omló füzek ostorozzák lelkem,
szívemnek rojtjai vérszín pipacsmező,
még mindig lélegzem, ott a végtelenben,
nem ragadhat el a céltalan útvesztő,
pucér voltam mikor ide leszülettem,
életlen szúrok, mint egy tompa penge,
anya nélkül fázom, végleg pőre lettem,
szárnyakat bontok, mint bábból szökött lepke,
feszélyez árnyékom fájó mélasága,
de a rügyfakadás, majd mindent feledtet,
így, most dalra fakad lelkem némasága -
kikelet cirógat, jégszívem felenged...
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
