Fehérre, áthatolhatatlan ködre
keltem. Fejemben régi képek,
tekintetem nyitott ablakra téved...
Mézes teám kezemben – régi bögre...
Utolszor integet; a függöny libben...
Árnyalakja még görcs-mosolyba görnyed.
Ha sejteném, sosem találom többet
már sehol – keressem akár kilincsben,
ajtó, ablak mögött; idő orozza
kincseinket, s nélkülöznünk fáj nagyon...
Hiánya mérgez; néma csönd, mogorva
ősz, akárcsak akkor ott szombat napon;
emlékre rárakódik dús borosta,
s nélküle-időm most is morzsolgatom...
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
