Kovács Daniela: A Házsongárdi hantok közt (Reményik Sándorhoz)

 

Egy éhes, mohó lángot vittem néked, a szívemet, az ártatlan-fehéret, amelyben húsz éve gerjedve éled mi néked szent volt, s mi nékem az élet. Láttam hol, s miképp alszanak az árvák, (de sírhalmuk, ó, mint roskadt asztagok) felettük vén, ám büszke magyar hársfák könnyeztek csillogó, égi harmatot. De Téged, jaj, Téged meg nem leltelek, Te Erdély édenjén érő Tudásfa, kinek egyszavára emberseregek indultak örök, fejvesztő futásra.  Adj egy jelet, kérlek, szent Igém, Földem, lobbanjon lángra itt Tőled az avar, mert hű áhítattal áldani jöttem a valaha élt legmagyarabb magyart.

Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!