napfény zuhant az útra
közeli fákon át
barnát korhad az idő
pókja csendet szőtt
véletlen sodorta
sorsunk kötele
összeköt vagy
nyakunkba hurkolódik
mint szürke puha
tapintású
köldökzsinór
tört tükörből
figyeli arcunk
hogy az “Én”
feloldódik-e
a “Mi” csodájában
s sziszegő fénykard
alatt hasadó
múlt negatív
térgörbületén át
vezet-e szíveinkhez
tejútrendszerünk
ködében egy
féreglyuknyi
rés…
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
