(1)
Mezítláb sétálok a kertben,
száraz füvek törnek a talpaim
alatt, s amerre csak megyek,
utamból kitérve szöcskék ugranak.
(2)
Ráperzselődnek emlékeim a nyársaló
kövére. Csak bámulom tetején apám
tenyerének halványuló nyomát, melyet
emlékeim szerint örömmel hagyott -
jelen napjaimat előre ismerve tán.
(3)
Anyám milyen gyorsan követte!
Csupán egy teljes évszakot
hagyott közéjük ékelődni.
(…)
de mégis sok sírás után öröm
vegyült a gyászba; nem lehettek
volna boldogok egymás nélkül
más és más világba.
(4)
Kevesek láthatták magányom, de
éppen így volt jó, nem rázúdítva
másokra a könnyem - bölcsebb
volt hitembe kapaszkodni veszve
és gyötörten.
(5)
Azok közül, akik ismertek előtte,
néhányan nem ismertek mégsem -
nem kerestek, hogy legyen ölelésem.
Így volt ez megírva, az életút rostáján
túl apró a lyuk - Mindenkit szeretek,
de csak azzal jó utaznom, aki
biztosan megvár, ha lemaradok.
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
.jpg)
