Szisz Róbert: Gravitáció

 

soraim, mint az öreg varrás szétfoszlanak,
szavaim férce is felfeslik,
s széthulló betűim velem együtt, 
földre hullanak             

életem lehulló éveit szemezgetem,
szétválogatva tűzrevalótól a csillagost,
miközben bögrealjnyi kávézaccomba bámulok,
hátha oda íródik sorsom jóslata: mennyire lehet, 
a kiszámíthatatlan végkifejletem útja?

megőszült gondolatok, megalvadt álmok,
semmibe süppedt megváltások, ti hoztátok, hogy miattatok
vívódom – ahogy fiatalon soha:
vajon istenhitem ingatag imája, 
vagy ateista agyam kilúgozott esszenciája lesz,
a vállamat húzó túlvilági batyum fillére és pogácsája?

„majdlétezikamennyország” - bíztatom el- elkallodó hitemet,   
máskor meg cinikus gúnnyal csúfolom ki lelkemet: semmi, 
csak időugrásod lesz egy másik galakszisba.  

néha templomi padokba ülök be - ahogy fiatalon soha:
s a homályban az arany-márvány istenteneket nézem,
milyen stabil, erős építmények,
míg bennem belső hiténem kételkedve inog, vajon:
a hitem vagy a bűntudatom hozott ide?

De hiába a templomok pézsmás füstjeinek szent feloldozása,  
lelkembe furakodva kételyek gyötörnek,
mint fa kérgébe furakodott férgek:  
jó lenne egy sorslátó, ki megmondaná,  
ki szólítja majd előbb nevemet,
az ördög vagy az isten?

de tudom, egyszer eljön a végítélet, mikor lemeztelenedünk, 
s a hangok orgiájából kiválik a HANG,
a lélekharang… halkan kondulgatva 
és testtömegem a föld vonzásának lesz örök rabja,  
ím győzött a gravitáció…
de hol a lélek,
és tudattalan tudatom,
mint kóbor szellem keresi,  
mely tömeg vonzása lett erősebb,
s lelkemet a menny, vagy a pokol öleli?

Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!