soraim, mint az öreg varrás szétfoszlanak,
szavaim férce is felfeslik,
s széthulló betűim velem együtt,
földre hullanak
életem lehulló éveit szemezgetem,
szétválogatva tűzrevalótól a csillagost,
miközben bögrealjnyi kávézaccomba bámulok,
hátha oda íródik sorsom jóslata: mennyire lehet,
a kiszámíthatatlan végkifejletem útja?
megőszült gondolatok, megalvadt álmok,
semmibe süppedt megváltások, ti hoztátok, hogy miattatok
vívódom – ahogy fiatalon soha:
vajon istenhitem ingatag imája,
vagy ateista agyam kilúgozott esszenciája lesz,
a vállamat húzó túlvilági batyum fillére és pogácsája?
„majdlétezikamennyország” - bíztatom el- elkallodó hitemet,
máskor meg cinikus gúnnyal csúfolom ki lelkemet: semmi,
csak időugrásod lesz egy másik galakszisba.
néha templomi padokba ülök be - ahogy fiatalon soha:
s a homályban az arany-márvány istenteneket nézem,
milyen stabil, erős építmények,
míg bennem belső hiténem kételkedve inog, vajon:
a hitem vagy a bűntudatom hozott ide?
De hiába a templomok pézsmás füstjeinek szent feloldozása,
lelkembe furakodva kételyek gyötörnek,
mint fa kérgébe furakodott férgek:
jó lenne egy sorslátó, ki megmondaná,
ki szólítja majd előbb nevemet,
az ördög vagy az isten?
de tudom, egyszer eljön a végítélet, mikor lemeztelenedünk,
s a hangok orgiájából kiválik a HANG,
a lélekharang… halkan kondulgatva
és testtömegem a föld vonzásának lesz örök rabja,
ím győzött a gravitáció…
de hol a lélek,
és tudattalan tudatom,
mint kóbor szellem keresi,
mely tömeg vonzása lett erősebb,
s lelkemet a menny, vagy a pokol öleli?
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
