Szilágyi Gábor: A költő



Azt hitte magáról, hogy költő,

ki majd az égbe menetel,

ám eltelt majd egy emberöltő,

s nem jött rá, hogy ő csak szemetel.


És otthon ült a kisszobába’,

zseninek gondolván magát,

de koszorúja svájcisapka,

s mit palástnak hitt, csak kiskabát.


Ha olvas más költőket néha,

gyakran csak így irigykedik:

mikor írok majd úgy, én léha,

és fogalmazok úgy, mint ez itt?


Aztán elbódult újra önmagától,

és felkiáltott, hogy remek!

Bár csak hátulról csókolt meg a múzsa,

onnan is jöhet sok-sok bölcs szösszenet.


S kopott-lopott rímeken kotlott,

hitte magáról, hogy rímzseni,

ki minden szóra tud riposztot,

ki nagyszerű, ki isteni.


S itt áll a költő lelepleződve,

tetőtől talpig meztelen,

egyenesen, mint aki büszke,

s nem fogja fel, mily esztelen.


Lehet tapsolni és nevetni,

s foghatja mindenki hasát,

de őt nem lehet még temetni,

bár amit ír, csak fennkölt marhaság.


Ha majd jön a kiadó, a végső,

aki kaszával szeletel,

ő lesz az a fűzfaköltő,

akit egy rakás rossz vers temet el.

Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!