Furcsa, fojtogató csend üli meg ma este a várost,
Mint mikor a haldokló zihálva szorítja a vánkost.
Autó se jár, és fagy van éppen, sétálok a sötétségben,
Keressem tested illatát s lelked nyomát valahol e bensőségben.
A sárga fényes főútról lesek sötétlő, kis utcákba be,
Jólesne látni egy emberalakot, de senki sem jár erre.
A sunyi félelem suttogja most koponyámat hátulról tele:
Egyedül vagy s maradsz, még a sötét sem mondja - ide vele!
A bűntudatos önvád, mint rossz íz a számban, összegyűl,
Minden meg nem adott szeretet mázsás súllyá válik legbelül.
Csak pár lépés a fényig, csak merd vállalni a kereszt súlyát válladon,
Múltammal együtt élni, tőle nem elégni, önmaga az oltalom.
Néhány részeg suhanc mégis errefelé tévedt,
Durva, frivol szavakat ordítva becsmérlik a létet.
Arcuk sötéttől és alkoholtól eltorzult, alaktalan folt,
Észre se vesznek, lehet, ez csak egy fiatalkori rémkép volt.
A kínzó emlékáradat lassan felhagy, csendesülve apad,
Torz múltszellem vigyorral visszanéz s mond érthetetlen szavakat.
Szeretetlen óra ez, mi kitépi lelkemből a fényt s reményt,
De lassan halovány csík jelzi az ég alján - tarts ki, mert van kitartani miért!
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
