Az autóbusz kigördült a megállóból. Nehézkesen indult el, tele volt utasokkal, sokan le is maradtak róla.
Az ólomszürke égen súlyos felhők tolták egymást tovább, mindig tovább. A hideg esőben egymást taszigálva áramlott az utcákon a reggeli csúcsforgalom. Az emberek fázósan húzták össze magukat a kabátok alatt, és nagy fekete esernyőkkel igyekeztek egymás szemét kiszúrni.
Az autóbusz lassan araszolt a tömegben a következő megálló felé. Majd kevésbé forgalmas útszakasz következett, és a vezető gyorsíthatott. Szeme végigsiklott a műszerfalon, minden normális állapotot jelzett, a leszállásjelzők világítottak jelezvén, hogy sokan le akarnak szállni. Még senki sem sejtett semmit.
Ekkor feltűnt a buszmegálló.
A vezető finoman rálépett a fékre. A feszmérők jelezték a fékkamrákba kivezérelt levegő nyomását. De nem történt semmi. A busz változatlanul haladt tovább, sőt mintha még gyorsult is volna.
A vezető ekkor teljes erővel a fékre taposott. A fékpedál akadálytalanul beesett a padlóig, és ott maradt. A műszerfalon minden műszer őrült körtáncot lejtett.
A busz tovább gyorsult.
A vezető ekkor megpróbálta leállítani a motort. A motor azonban nem állt le, és az autóbusz teljes sebességgel elrobogott a megállóban várakozók előtt.
Öklök emelkedtek fenyegetően a magasba, a várakozók hangosan szidták a buszvezetőt, az egész közlekedési vállalatot, az egész világot.
A vezető a félelemtől félőrülten nyomogatta a gombokat, húzogatta a karokat, tépte a kormánykereket, de a busz nem engedelmeskedett, önálló életet élt.
Egy bajuszos, kalapos utas feltépte a vezetőfülke ajtaját:
– Nem látja a megállót? Jeleztünk, miért nem állt meg?! Vegye tudomásul, hogy fel fogom jelenteni! – üvöltött, és egészen eltorzult az arca. A buszban mindenki kiabált, és fenyegetőzött.
Ekkor a vezető kilépett a fülkéből, és bejelentette, hogy készüljenek fel az ütközésre, mert az autóbusz irányíthatatlanná vált. A hatás iszonyatos volt. A gyerekek sírtak, a nők sikoltoztak, a férfiak ordítoztak.
Az autóbusz egy gyalogátkelőhely felé közeledett, ahol éppen óvodások haladtak át. Az óvónők sürgették a kicsinyeket, és vigyáztak, ki ne szaladjanak az autók alá.
A busz teljes sebességgel közeledett. Az utastérben az eltorzult arcok egy hatalmas sikollyá álltak össze, fölöttük cikázott az iszonyat.
A busz hirtelen lassítani kezdett, és a gyalogátkelőhely előtt néhány méterrel megállt, az utasok fellélegeztek. A vezető beugrott a fülkébe, berántotta a kéziféket, és már nyomta is az ajtónyitó gombokat. De az ajtók nem nyíltak. Az óvodások áthaladtával magától kioldott a kézifék, és a busz újra elindult. A busz látott.
Az utasok most már érezték, hogy nem történhet semmi baj, csak attól féltek, elkésnek a munkából. A busz azonban nem törődött velük. Keresztülhajtott foglyaival a városon, a piros lámpáknál megállt, a gyalogosokat átengedte, és általában minden közlekedési szabályt betartott. Kiértek az országútra, és tovarobogva egyre távolodtak a várostól. Az emberek idegesen találgatták, vajon hová viszi őket a megbolondult autóbusz.
Messze-messze a várostól megérkeztek az erdő szélére, majd bekanyarodtak egy erdei útra. Susogó, zöld lombok cirógatták végig a busz oldalát. Mókusok, őzek bámulták kíváncsian. Csak egy öreg vadkan dohogott, hogy megzavarták a nyugalmát.
A busz egy tágas tisztáson megállt, és kinyitotta ajtajait. A motor egy utolsó hördüléssel leállt.
A nap mosolygott az égen, valahol egy aranymálinkó tilinkózott, és az erdőn végigzengett a kakukk hangja. Messziről jött, és nem lehetett tudni, melyik irányból. Már az emberek is mosolyogtak. Először a gyerekek ugráltak le a lépcsőkön, azután a felnőttek.
Kis szellő bujkált az ágak között, meg-megzörrentette a tavalyi leveleket, és megsimogatta az emberek arcát, akik levetették kabátjukat, eldobálták esernyőiket és kötelességeiket, és elszéledtek az erdőben, hogy újra rátaláljanak önmagukra és egymásra.
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
