Lázadó metronóm a szív, ha billentyűin
észérvek zongoráznak érzések helyett.
Mint mikor disszonáns dobolás dübörög,
a ritmuszavar kardinális hangulatai
nem csak a dobogón, egész teremben
szétterpeszkednek. Lehetne négykezes,
és koherens a szólam, de még gyakorolnom kell,
a szétzilált ütemhatárba beleütközöm,
kottányi kapaszkodóm sincs,
légpárnám a torpanásnyi csend.
Talán ha hangnemet emelek
a gondolattorlódások közt,
a pálcát tört karmestert kiengesztelem.
De ez nem az a hang, talán az üresjáratra
fellépő létközi fájdalom zokog.
Nem, nem a szívem az, odakintről jön,
egyre harsányabban a változás kopog.
A kilétét kürtölő zsigerek azt súgják,
de a hangvételből is megérzem,
a jöttét kísérő makacs immunitás
nem kiküszöbölhető, ellenvetés nyög a kilincsen,
huzavonát nyújtva vonzás és taszítás között.
A harmóniát vártam, de a változással jött.
Hogy beengedjem-e, vagy hagyjam
dörömbölni még a hátam mögött,
el kell döntenem. A metronóm kileng,
a felismerések törnek így határt: nincsen visszaút,
ez már visszaszámlálás, a nemdöntés üteme.
A változás nem vár, nem beengednem,
vele mennem kell, alkotni új szimfóniát,
amely már négykezes lehet és összehangolt.
A kétségeket magukra hagyom, bedobozolom
kötelékeimet, a sóvárgásokat, a kishitűséget.
Elhagylak dráma, nem az enyém voltál, csak egóm
tragédiája, nem tart vissza már elégedetlenséged!
Becsaptam magam, de megfizetem az illúziók árát,
nem tartozom, csak a régi dallamot hagyom itt neked.
Már más leckét tanulok a lélek zongoráján:
magamhoz mostantól feltétlen hűséges leszek.
