Megszagolom,
mint a jó bort,
mintha volna szaga
zamata, telítettsége.
Kortyolnék belőle,
magamba ereszteném,
száguldani küldeném
szövetcsúszdán,
építkezni cseppszámra,
de inkább testemre simítom
színtelen festékét,
megkeresztelem magam,
hogy szokjam,
s aztán belébújok,
újra testet öltök,
ha előttem elfekszik,
mert ma friss huzatot vetett
a kád zománcágyára.
Engedem még a csapot,
de elzárom,
nehogy elvérezzen a Duna.
Valaki megint Istent játszik,
mert az anyag nemet vált,
s csúszkálni kezd
az átlátszó szerelem
a megszeppent csempén,
akkor is, ha nem akarom.
Pulzusom torkomba szökik,
de a csend ott megdagad,
ösztönöm is féltékennyé válik,
nem engedi át a résen.
Bölcsőnek vélt áldozati üstben
ringatózik elevenen elégő tudatom.
Kádnyi vegytiszta parázna tűz
szakácsolja istant
lelkem leveskockáját.
A katarzis után
megsejtem a világrendet
s a szeánszba belealszok.
Álomidőtájt táncol ki
a hő az éterből,
a lég szomja
felissza lábnyomait.
Kihűl a testből a múlt,
a szívhang visszaereszkedik
az átlagtartomány alvilágába.
Térrendezésbe fognak izmaim,
s ujjpercem kihúzza
időtlen csendtengerem
alól a dugót.
A lefolyóban váró,
örvénylő tajtékvilágba
ömlik tudatalattim.
Az elem megvívta
szabadságharcát elmémmel,
hangtalan forradalma
elismerésre késztet.
Halk eszméléssel
törvénybe foglalom,
hogy a mikro-
és a makrancos kozmoszban
teljes értékű csendestársam,
korona csakrámtól talpamig
tőle függők,
rajta áll létem.
Törölközöm, ő szárad.
Lassan mindketten elpárolgunk,
de én életem végéig iszom levét.
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
