Nincs mit szépíteni, a folyó-írás forrása kiapadóban,
az írunk múlt idővé vált. Irtunk. Ma már így a helyes.
Vajon meg lehet menteni, mit a tegnapok még óvtak,
vagy a forrásból forradás, maradó heg lesz a kultúra
arcán? A holnap gépiesített gondolatszivárgásai
visszacsorognak és szennyezik a mát, meglazultak
a transzcendens csatornák lélektoldalékai.
Már más medret gondozunk más merítésből,
digitális kultúrföldeket, melyeket a kényelem
műtárgyai tesznek terméketlenné s a túlontúl csömöre.
Mű értők, mű vészek és mű alkotások
mű világában mű nyelven műveljük a mű sort,
a jelen virtuális mű hiba lett, és nem felelős senki,
mi folyik a csapból, milyen a hordozó közeg.
A papírcirkalom, az ékes-szó-virág strapás, türelemre
int, a trend ma már a magvas-hír-telen adatátmeNET,
melynek szövedékréseit nem varrja be-tű,
a felhígult marad, a tartalmas veszhet.
B-irodalmába – úgy tűnik – minden belefér,
ir(d)atlan irondalom kütyümütyüs érintőirónnal,
ironikusz populárisz, mely pirongatás helyett
tudatlanságba ringat. Érthetetlen!
De miért lepődünk meg? Ez az ironage!
A gyógyÍr magáért beszél:
aki ír, őriz, gyógyít, emel és vigaszra lel –
kultúrpartokon gondolata, ha mélyen-szánt, barázda
sorába silány helyett velős lektűrrel táplált, nemesített
betűket vet, metsz és gyomlál (mert szép az irodalom,
ha nem az oldalhajtásai szöknek szárba) –,
az irtunk a múltba veszik. Az írunk marad örökké jelen.
