papírlapom, mint fehér hómező
szűzen ártatlan, rajta betűimmel
gyalázatot még nem követtem el,
így bűnömül cinkosságot
istenem, rám ne tegyél.
immár magamhoz fohászkodom,
lélekoltáromra rakva kétkedésemet,
írnék én rendre összefogódzó betűket,
ahogy illik a költőnek vagy miként
köműves emel téglakötésbe falat,
de fekete betű-hangyáim szétszaladnak,
és hiába keresek lelkemben nyájkerítő pulikat,
ihletet a verstani rendhez, helyette
csak bokor alá bújt elbitangolt lelkeket lelek.
így hull világom fényrózsás agyvérzésbe,
és hiába keresem az isteni hangot a mennyben,
költő helyett ott fent, csak ajtónálló lehetek.
korom vasfogú satuja kiszorította már
lelkemből az ifjúság csókba burjánzó illatát,
hevületem legfeljebb fürdői gőzben lehet,
helyette szamárkóró pikás serege döfködi agyam
hogy kisajtoljak magamból valamiféle
versbe rejtett agyszülte racionalitást.
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
