Ahogy felébredt, az ablakhoz lépett. Még jó, hogy tegnap megrángatta azt a kanócot, s a redőny pislantott egyet. Egy kicsit homályosabb lett a szobában, ebben az elviselhetetlen hőségben. Rájöhetett volna már hamarébb is. Ilyenkor mindig a fákat nézte. Mozdulnak-e. Mert ha fejükkel bólogatnak, akár nemet intenek, akkor egy kis szélmozgás lesz. A három fa háromféle magasságra nőtt fel. Egy jó fafejnyi távolság volt köztük. Nagy, kisebb, legkisebb. A fejtávolság különbsége szinte centire egyformán alakult. Az asszony hiányolta is, a szabályos sor miért nem folytatódik. Különben elég keskeny lett derekuk, felfelé igyekeztek. Akárhogy lesz is velük, ez a különbség már megmarad, gondolta magában.
Szerette, ha a fák beszélgettek. Amikor szótlanul meredtek a magas égre, szinte ideges lett. Tudta, hogy ez a csönd nem jót jelent. Perzseli őket a nap, ilyenkor még beszélni is nehéz az embernek. Valahogy elfárad, lelassul, az agy nem pörög, nincs kedv semmihez. A fák is így lehetnek. Vajon mire gondolnak magukban? Mert az asszony az előtte álló forró nap szenvedéseire, a túlélésre tudott csak gondolni. Már minden praktikát bevetett a hőség ellen. Kevés. Hiába, nem jön senki, elbújni nem lehet. Legszívesebben a föld alá, egy hűvös barlangba költözne. Azt sem lehet. Nincs a közelben. Azt mondják, régen is volt ilyen, de ő erre nem emlékezik. Szóval, amikor a fák beszélgetni kezdenek, az jó jel. Mit érdekli őt, miről beszélnek, akár vitatkozhatnak is. A legjobb az, amikor egyre hevesebbek, egész nagy mozdulatokat végeznek. Ilyenkor ki lehet nyitni az ablakot meg az ajtót, egy kicsit kikapcsolja a ventilátort, úgyis csak a lázas, fülledt levegőt kergeti. Csodás érzés, ahogy mozog a függöny. Oda lehet állni, nagy lélegzetet venni. Most egy cseppet sem érdekli a huzat, de még az sem, hogy megfázhat. Elmenni nem tud sehová, pedig most már lehetne, elengednék. Ebben a hőségben? Sehová sem kívánkozik. A tél annyival jobb, hogy felveheted a zoknit meg a kardigánt. Itt már nincs mit levetni sem. A fák most nagyon összeveszhettek valamin. A kicsi mindenáron rá akart a nagyra suhintani, de nem érte el. Nem baj. A nagy folyton csapkodott, de csak a levegőben. Nem tudták a dolgot egymás között elrendezni, csak dohogtak, hajladoztak, talán még a zöld színű lombozat is bemérgesedett, sokkal sötétebben zöldellt. Az eső eleredt. Az asszony felsóhajtott, szinte kívánta az égből hulló, cseresznye nagyságú jeget. Az ember nem tudhatja, hova jut, mire lesz éppen szüksége. A jég is megérkezett. Az ablakot továbbra sem lehetett kinyitni, nehogy betörjön a fergeteg. Majd később. Ha elmegy, ha lehűl, ha a fák kibékülnek. Most nem így lett. A fergeteg akkora erőt vett magához, hogy a három fát tövestől csavarta ki. Ott feküdt élettelenül, egymás mellett a nagy, a kicsi, a legkisebb. Az asszony teljesen kétségbe esett. Nem is értette, honnan fakadt ez a rettenetes erő. Most mi lesz vele? Hát már ezek is elmentek? Már tényleg nem maradt iránytűje. Éjszaka cserepes ajkakkal, lihegő nyelvvel feküdt a rozsdavörösre perzselt fűben. Még felnézett hajnalban a füst fölött tajtékzó égre. Három izzó fakeresztet látott, három különböző nagyságút. A nagy mellett állt a kicsi, az mellett meg a legkisebb. Egymáshoz mért magasságuk pontosan egyformán csökkent. Megértette, hogy a múlt most égett bele a jelenbe. Megérkezett. Keresztet vetett…
