A Tegnap ült asztalomhoz, s kérdi, hogy vagyok,
kicsik-e, vagy tán óriássá nőttek a szablyás bajok
mióta nem láttuk egymást, mert a rőt, csúfos idő
ráncot vágott, és nem tette hozzá, oly szép, minő…
Látom, úgy vagy barátom, akár faluszélső ház,
falával tarló felől ostromló, kaján szél komáz,
még nem roskatag, de tónusa már hókává válott,
kitört üvegén csak sarj fény, mi kerengve utat vágott.
Mondanám, csakhogy ujját emelve csendre int,
vizslat üres szemgödrével, némaság párolog megint,
ide, oda billeg, akár vásárba vett zablás hintaló,
bámul értetlen pózban, mindhiába… mit észlel, való.
Mélán mereng, majd szól, küldjem tán a Holnapot,
üveg bort a kártya mellé, vagy beöltözött papot,
adjon kenetet, és gyónsz, dadogsz hetven évet?
Látom, rímet rágsz, mert időnként még éget téged.
Rágyújt, füstöl, a rég karikái mögül méreget,
lassan egyfelé fordulunk mindketten pisla réveteg,
amott ódon, itt a jelen, belőlük jövendő sarjad,
megelégszem a mosttal, kegyes múltam, halljad!
Szólhatnál a Mának, ki amott sötét sarokban szendereg,
akkor tán király ászra sem volna zagyva egyveleg…
ám hallgat, csak pislant néha, én is hallgatok,
asztalomhoz ült a Tegnap, és a vágtató idő – andalog.
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
