János, a
Klauzál téren parkolta le a bécsi rendszámú, fehér Mercédeszét. Kiszállt.
Magas, 65 év körüli, elegáns, jól szituállt férfi volt. Látszott rajta, hogy
külföldi. Bázelből jött repülővel Bécsig, onnan bérelt autóval. A tér sarkán
megállt egy pillanatra és hagyta, hogy a gondolatai elkalandozzanak,
visszaugorjanak közel három évtizedet az időben…hogy is volt akkor, és miért
van ő most itt?
Az egyetem
elvégzése után, 35 évesen vegyészmérnökként a Richterben dolgozott, ahonnan egy
Genfbe megrendezett szakmai konferenciára delegálták. Ott ismerkedett meg egy
svájci kollégával, aki néhány nap után, beszélgetés közben felvetette, mit
szólna, ha ajánlatot kapna, telepedjen le Svájcban: tudod – mondta – most
Bázelban, a Novartis egyik gyógyszergyárában, éppen vegyészmérnököt keresnek.
Jánost meglepte ez a burkolt ajánlat, jól esett neki, megköszönte, de ott,
akkor, nem vette komolyan. Hazatérve elmesélte a feleségének, azután többet nem
is beszéltek róla, de János fejéből csak nem akart kirepülni a gondolat… Svájc.
Újra szóba hozta a családnak, feleségének és az éppen középiskolába felvételiző
fiának. Mi lenne, ha komolyan utána érdeklődne a részleteknek? Meg is tette.
Ezt követően az események felgyorsultak. Két izgalmas és sikeres felvételi
interjú után a gyár HR-vel János döntött, elfogadja az állásajánlatot,
megpróbálnak egy új életet egy másik országban. Egy hónap múlva már Bécs felé
utaztak, ahonnan útjuk Bázelba vitte őket…de most itt van, 2016-ban, mikor
harmadszor jön haza látogatóba, ám most egyedül.
A
kivándorlás előtt, – mert nevezhetjük annak – a szüleitől örökölt, Dob utcai,
első emeleti, szép, világos, kétszobás, polgári lakásban laktak. 1985.
szeptemberében zárták le a lakást, mikor elindultak, hogy végleg elhagyják a
hazát. Bázelben szívesen fogadták őket. Hamar beilleszkedtek az új életformába.
Szerette a munkáját, megbecsülték, szép fizetése volt, a nyelvet is kezdte már
beszélni…, ahogy pestiesen mondják: egyenesbe jött. Egy év elteltével úgy
döntöttek eladják a Dob utcai lakást, nincs rá szükségük, a pénzt pedig majd új
életükben használják fel. Egy magyarországi ügynökön keresztül gyorsan el is
kelt a szép lakás. A megküldött iratok alapján a vevő egy Conti Gabriella nevű
nő volt, de Jánost ez igazán nem is érdekelte, így csak felületesen nézte át az
okmányokat. A vételárat rendben megkapta és kész. Hiába, azért Svájc az Svájc.
Itthon sem éltek rosszul, de a lakás vételárából kint egy nagyobb, szebb
lakásba költöztek és ez már a saját tulajdonuk lett. Nem bánták meg a
döntésüket, de mind ezek mellett, azért megbújt a lelkében halványan a honvágy.
Még egyszer látni akarta a szülői házat és úgy érezte most jött el az alkalom,
most megteheti…, ezért van itt!
A Klauzál
tér felől lassan sétált a ház felé, hisz minden lépés utazás a múltjába. Ott
volt szemben a tejbolt, sarkon egy patyolat és Zoli bácsi, a zöldséges. Ma már
egyik sincs. Végre odaért a ház elé. Semmi nem változott. Ugyanaz a piszkos
sárga szín, a nagy barna kapu, de már nem volt nyitva, mint régen, a nevek
mellett pedig kapucsengők vannak. Nem csengetett, hanem várt és jött is valaki
kifelé. Udvariasan köszönt a kilépőnek. Az végigmérte, de mivel elegáns volt
vissza köszönt és beengedte. A hosszú kapualj az udvarra vezetett, onnan jobbra
nyílt a lépcsőház. Fényesre koptatott 28 vörös lépcsőfok, fekete vas korláttal.
A lépcső alatt sötét pinceszáj vicsorgott. Csak így nevezte. Emlékszik, hogy
félt, mikor gyerekként, le kellett mennie egy vödör szénért. Elindult a
lépcsőkön felfelé. Felérve az elsőre ott állt a nagy, kétszárnyas, zöld ráccsal
védett lépcsőházi ajtó előtt. A falon, bádogtáblán I. emelet; az ajtó felett
10-es szám. Még otthon elhatározta, hogy becsönget és ha van otthon valaki,
megkéri, bemehetne-e, csak pár percre…, de most habozott. Végül győzött a vágy
és megnyomta a csengőt. Kiment a körfolyosóra, mert tudta, hogy ott fogják
kinyitni az ajtót, ahogy mindig is. Így is történt. Egy csinos, 40 év körüli nő
állt vele szemben. Meglepődött az elegáns férfi láttán és kérdően nézett rá.
János udvariasan köszönt és bemutatkozott. Zavarban volt, ami meg is látszott
rajta, de végül csak elmondta a furcsa kérését. A nő végig hallgatta, majd
udvariasan, de határozottam elutasította. János csalódott lett, még várt egy
darabig, majd elköszönt, de még a lépcsőig sem jutott, mikor a nő utána szólt –
várjon, meggondoltam magam és beengedte a lakásba. A férfi a konyhába lépett.
Új, modern bútorok ugyanabban az elrendezésben, ahogy anno náluk is volt. Innen
egy ajtó nyílt az előszobába. Ismerem a járást – mondta János. Ez a fürdőszoba,
ez a WC és ez az ajtó – egy szép kétszárnyas, félig üvegezett ajtóra mutatott –
a nappaliba vezet. A nő ide invitálta be a férfit és kávéval kínálta. János
köszönte szépen, de nem kért, inkább egy pohár ásványvizet – ha nem
probléma.
A szoba most
valahogy nagyobbnak tűnt. Szellősen, modern bútorokkal volt berendezve. Az
egyik falon családi fotók lógtak. Kisebbek, nagyobbak. Mind színesek, de volt
egy, az a régi fajta fekete-fehér kép. A férfi ezt kezdte el nézegetni, amíg a
nő kiment a konyhába és hirtelen ledöbbent. Szinte megdermedt a meglepetéstől.
A képen az édesapját pillantotta meg Laci bácsi mellett, aki egy oldalkocsis
motorkerékpáron ült, az oldal ülésben pedig Margit néni, aki a Laci bácsi
felesége. Laci bácsi az édesanyja testvére volt. Csak állt és a képet nézte.
Elképzelni sem tudta miért van ez itt, mi az összefüggés? A nő ekkor lépett be
és rögtön észrevette a férfin, hogy valami történt. Asszonyom, kik ezek az
emberek ezen a fekete-fehér fotón? A motoron a nagypapám és a nagymamám
látható, az a férfi mellettük, pedig a nagypapám sógora, a Lajos bácsi. Tudja
asszonyom, Lajos bácsi az édesapám – felelte a férfi izgatottan. Akkor – és
hirtelen tegeződésre váltott – te nem lehetsz más, mint a Margit, a Spitz Gabi
lánya, aki nekem unokatestvérem. Én 85-ben hagytam el az országot, akkor te 8-9
éves lehettél. Látod, még a nevedre is emlékszem. Most a nőn volt a csodálkozás
sora. Igen – felelte, Spitz Gabriella az édesanyám. Te – és a nő is tegezésre
váltott –, te jól ismerted az édesanyámat? Hogyne, emlékszem milyen csinos,
remek alakú nő volt. Úgy tudom a Béke szálló bárjában táncolt a Medveczky Ilona
mellett és ott ismerkedett meg egy olasz férfivel, akihez hozzá is ment
feleségül. Igen-igen – felelte a nő, ő lett az édesapám, de öt éves koromban elhagyott
minket és visszament Olaszországba, innen az édesanyám neve, Conti Gabriella.
Így már minden világos – felelte János, de nem fejtette ki bővebben, hogy mi.
Akkor, ezek szerint a lakást Gabi nektek vásárolta. Most kivel élsz itt? A
férjemmel és a két kislányommal – felelte Margit. Most már oldottabb lett a
beszélgetés köztük, hiszen ők rokonok. Margit – mondta János. Én még 3 napig
Pesten leszek, a Continentálba szálltam meg, szeretném a férjedet is
megismerni. Vacsorázzatok velem holnapután este, ha jó nektek. Így is történt.
Így is történt, de nagy meglepetésére, Gabi is a fiatalokkal jött – Ugye
nem baj, hogy én is eljöttem – kérdezte kissé kacéran. Dehogy – felelte János,
sőt és látszott rajta, hogy zavarba jött. Csak ketten tudták azt a fiatalkori
flörtöt, ami köztük volt, vagy inkább ahogy Gabi flörtölt vele. János 17 éves
srác volt, Gabi 20 felé és egy érett nő. Persze, hogy szerelmes lett a vonzó
nőbe, természetesen titokban, a világért be nem vallotta volna. Gabi most is
sugárzott…, hogy mondják manapság, a 70–es az új 60-as. Rövid szoknya volt
rajta, de nem frivolan kihívó, ám annyira igen, hogy a fantasztikus lábai
felcsigázzák a férfiak figyelmét. János erre nem számított, hirtelen nem is
tudta mit mondjon, Gabi látta ezt és nevetett – jaj János, most pont olyan a
tekinteted, mint 17 évesen akkor volt, szinte felfalsz a szemeddel. Margitnak
fogalma sem volt mi ez a furcsa párbeszéd, de érezte, ők most a férjével
valahogy feleslegesek és tapintatosan intett a férjének, nézzenek körül a pazar
szállodában. Kettesben maradtak, Gabi odahajolt, közel a férfihez, a szemébe
nézett és megfogta a kezét, János én tartozom neked valamivel, most megadom és
megcsókolta a férfit.
János két nap múlva már a repülőn ült, első osztályon, egy pohár vörös
borral a kezében és úgy érezte, hogy nem itt van, hanem sokkal feljebb száll,
valahol a sztratoszférában. Valami furcsát érzett belül, amiről azt hitte, hogy
halott érzés és most rádöbbent, hogy él. Az első szerelem érzése, a kamasz
szerelem leírhatatlan szenvedélye. Aztán hirtelen észbe kapott – mit csinál,
hisz 40 perc múlva leszáll a gépe és őt várja a felesége, a fia, az unokája,
várja a munkája, várja vissza Svájc…és hirtelen olyat tett, ami saját magát is
meglepte. A táskájából elővett egy csodás dobozba csomagolt orchideát, amit a
feleségének szánt és a mellette elhaladó csinos svájci stewardessnek nyújtotta.
A nő meglepve köszönte meg, persze ő nem tudta, hogy a férfi a szívében valaki
másnak adja a virágot. Ezután János hátra döntötte az ülés támláját – még volt
40 perce, hogy álmodjon.
