Éppen turkált. Mostanában csak ebben tudott kikapcsolódni monoton, mégis stresszes életéből. Igaz, nem is igen tellett volna teljes árú ruhákra. Nem márkákat, hanem színeket keresett. Szerette, ha a pasztellszínek harmonizáltak öltözékében és megnyugvással töltötte el, ha nem volt rajta semmi feltűnő. Annak örült a legjobban, ha sikerült úgy válogatnia, hogy csak két színt viseljen. Afölött már csiricsárénak minősített mindent. Hajlongott a púposra tömött ládák mellett és akkurátusan átnézett szinte minden darabot. Nem volt jól. Mitől is lenne? A szomszédsága a panelben őrült csendháborító. Főnöke egy felfelé seggnyaló, lefelé taposó aktakukac. Az anyja sohasem szerette, a férje a leglustább ember, akit a föld a hátán hordott, a gyerek…a gyerek, akiért mindent feláldozott: a fiatalságát, a szépségét, az egészségét. Ekkor egy ragyogó, padlizsán lila, loknis ruha akadt a kezébe. Bár szolid szabású, de a színe miatt biztosan azt mondanák a kolléganői, hogy
– A vén marha! Mit képzel magáról? Nem való már neki ilyen élénk szín!
Még nézegette egy kicsit, majd visszadobta a többi közé. Aztán már hiába próbált új darabot elő húzni, szinte lebénult a keze. Kis ideig ácsorgott, majd dacosan újra elő halászta a lila ruhát.
– Gyönyörű szín. Csupa mese, csupa álom, csupa varázslat – motyogta szomorkásan.
Majd hirtelen megindult és minden eddig válogatott darabot hátrahagyva, szinte futva ment az egyetlen próbafülke felé.
– Hiszen én soha nem szoktam itt próbálni, csak odahaza fertőtlenítés és sterilizálás után – gondolta, de már be is húzta az elválasztó függönyt és a földre dobált mindent magáról. A ruha selymesen siklott rá, karcsúvá ölelte derekát, megemelte telt melleit melyek olyan buján ringtak, mint lánykorában. A hajgumi kicsúszott a hajából, ritkaszálú, őszes, sprőd haja színnel, élettel telt meg. Gyönyörű lángvörös koronával keretezte az elgyötört, szürke arcát, ami már egyáltalán nem volt sem szürke, sem elgyötört. Az élénk szín meglágyította a keserű vonásokat, a májfoltok visszahúzódni látszottak, a fakó, se színű szemében zöld tűz lobbant, szája mosolyra húzódott.
– Csak ez lesz, ami rajtam van – lépett a sokat látott pénztáros elé.
– Asszonyom, tudja, hogy kilóra adjuk. Le kellene mérnem.
– Nem veszem le. Gondolom, ez bőven elég lesz – mondta, majd a villanyszámlára félretett tízezrest a döbbent kasszás elé dobta és kilibegett az ajtón.
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
