Múltba költöznek most a dalok,
rozsdaforgács érc-illatok
idézik meg létezésed.
A semmi partján magam vagyok,
- az, kit emléked nekem hagyott -
s messzi csillagokban keresem
a fényed!
Rámsimul e szakadt selyem,
megátkozott vad szerelem
lüktet, sajog bennem!
Űrbe zuhan holdkő szemem,
ahogy szíved mélyén által esem
és alvadt vércsepp belédolvadt testem.
Talán hogy ha szellő lennék
lomb-hajadban megpihennék
mint gyermek, anyja karján.
És megismerném minden titkod,
csalfa csókod,édes szitkod,
akár holtak a halált sírjuk alján!
De örök álom, az vagy nekem,
benned magam azzá teszem
mit megenged az ősi törvény.
Így öröklétünk megfelezem,
te tűnt idő vagy én a térbe veszem
majd elnyeli lelkünk egy égig érő örvény.
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
