(Előhang)
Bölcs pásztorok – puszta népe – tartják úgy, hogy nem lehet,
hogy kihunyjon a szelíd tűz és ne leheljen meleget,
mert ha hamuvá hal s elhordja százfelé a szél,
az árnyak közül hidegszívű balszerencse kél…
Homályos köntöst öltött estére a puszta,
dalait a réti nótár szép csendben elhúzta,
s a fű között most sompolyogva sakál keres prédát,
egy elmerengő bagoly pedig valami furcsát lát:
juhnyáj pihen, elszendereg, álmuk mudi őrzi,
de pásztoruk, bús Raszkó Csaba nem tud szívén győzni.
Száraz gyepen lobban lángja narancs pásztortűznek,
hajszolt szívébe vad vágyak bús kétséget űznek;
az ágfaló rőzsébe mar: izzik, hogy ehessen,
boldogságtól meg kell váljon, hogy boldog lehessen;
puszta füvén jaj, de könnyen támadhatna tűzvész,
retteg, hogy a vágya tárgya szívkatlanban elvész.
Megesett már, hogy parázsból (volt bármilyen gondos)
tomboló tűzvihar támadt, félelme hát jogos,
s lám: a föld most szikkadt, porzik, a fű aszott, sárga,
egy szikra és lángba borul mező, tanya, csárda…
ezért mélyed hezitálva csendes kétségekbe.
Az évődésben társa van: fejében kel életre.
Szítsd a lángot, lobogjon! Mitől félnél, Csaba?
Porrá éget tájat, lelket a tűzördögök hada…
Nem nyerhet, ki nem mer! E tényt tán tagadod?
Meggondolatlan tett kovácsol örök lakatot…
E lakat fűzne össze téged s kit szívedben őrzöl!
Vagy szenvedélyem keservvé hal, s botom pusztít, öl…
Nem lakat, de gyűrű köti máshoz őt már régen,
most könnyem hull, de elfolyhat még óvatlan vérem…
Lángom le kell lohasszam, mint tettem már többször,
így a puszta nem pusztul el, s önzésem se gyötör
senkit, aki fontos nekem rettegő halálra.
Kötelességem így tennem, még ha szán is magányra!
Vedret vesz a földről fel – benne gémeskút-tej –
(Remegő kezembe erőt, puszta, ó lehelj!)
pisla szemében a lángok táncot ropnak lengén
(Ha nincs remény, hát fel kell add: ne élj hazug mesén!),
lendül a kar, hull a könny, a láng sikolt és sistereg,
majd oly csendes lesz holtában, mint a korán jött kisgyerek.
Kialudt a pásztortűz! Sötét lepel hull rá,
egy darabja a fénnyel együtt foszlott kámforrá,
hősnek érzi magát mégis: a bajtól megmentette
mindazt, aki s ami neki a világot jelentette.
De árnyak gyűlnek mögötte! Rémült alakok,
társai, a nyájat őrző többi pásztorok.
Csaba, Csaba, mi lelt téged? Lángod miért hunyt ki?
Kaszáját a halál, te bolond, már élezi!
Fény nélkül, jaj mi riasztja az éj szülötteit?
Csikasz, lúdvérc, rémalak már tanyát vertek itt!
Balszerencsét hozol miránk, Raszkó, átkos balga!
Szíved megfagy s nyájunk tépi sunyi sakálfalka!
Balszerencse? Botor beszéd, babonás, gyáva szó!
– riadozó társait így fitymálja Raszkó,
de ahogy a zsarátnok fénye hanyatlik,
dobogó katlanja kihűl, s marad egy sötét lik,
melynek kemény kőfalára néma jégvirág ül.
A pásztor komor jóslata hamar beteljesül…
Mogorva lesz, nemtörődöm, lusta, fásult, önző,
ha ordas mar a juhaiba, csak tétlen, unott néző.
S a bátorodó toportyánok megrabolnak mást is,
elapad a barmok teje, s embert mar egy áspis…
E sok bajt, Csaba, nem kérdés, te hoztad a fejünkre,
hát kitagadunk, hogy házunk a balsors elkerülje!
Mint kivert eb, úgy kullog el komoran, egymag,
az emberlakta földeket és emberségét elhagyja:
a puszta szótlan gyermeke lesz, vad, barbár, magányos,
földbe kapart lyukban él, de az neki lakályos…
Magánya a sivár átka, de áldásnak érzi,
mert embert többé nem tűr: szívét hagyta kihűlni.
Mi tesz minket emberré? Az ész, a nemes lelkület,
a művészet, a jövőkép, a kitartás és lendület,
a gondolatok mélysége, a hit magassága?
Közel sem. A szeretet gyönge, magas ága
hoz termést az emberség korosodó fáján,
hát ki lemetszi, elfonnyad gyümölcsök híján…
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
