MVDH társalgó // interjú Kovács Danielával

1976. február másodikán születtem, egy időben Édesanyám legfájdalmasabb könnycseppjével. Majd "meghaltam" 2006. október ötödikén, amikor váratlanul megszűnt dobogni annak az embernek a szíve, akit szemem fényeként szerettem. Attól a naptól fogva gyökértelenül sodródom, mint száraz falevél a szél kezei között. Amikor felsírnak bennem az emlékek, tollat ragadok, és papírra vetem érzéseimet. 

A szó erő, s én, az örök gyönge beletörődve tűrtem, hogy hatalmát fitogtassa. Ó, nem azért, mert féltem tőle, s nem azért, mert könnyebb volt alárendelnem magam, hanem mert nem volt más választásom. Örök harcunk előre elrendeltetett. Születésem előtt sorsvonalként véste tenyerembe az Isten. Akár alszom, akár ébren vagyok, a szó folyton kaparászik lelkem érzékeny falán. Előbújni vágyik, látszani és láttatni akar. Egy ideig tehetek úgy, mint ki észre sem veszi, de minél inkább magamba fojtom, annál csökönyösebb kénnyel uralkodik akaratom felett. Fejet hajtok hát ereje előtt, és hagyom, hogy látsszon és láttasson kedve szerint. Akkor valami csoda folytán ő szárnyra kap, engem is magával ragad, és felemel addig soha nem látott magasságokba.

  – Hogyan kerültél kapcsolatba a költészettel, miért pont versekben fejezed ki magad? Volt-e / van-e olyan szerző, akit mesterednek, esetleg példaképednek tekintesz, vagy hatással volt rád?

  Még nem ismertem a papírra vetett betűk maradandó varázsát, de kis pulyaként, úton az óvoda felé már mondókákkal, rímekbe szedett vidám dalocskákkal szórakoztattam hajnalonként az utasokat a buszon, vagy a villamoson. Az emberek megtapsoltak, biztatásuk melegséggel töltött el, de szavaim valódi értékét akkor még csak édesapám büszke tekintetében mérhettem le. Hogy miért pont a vers? Azt hiszem, ez egy olyan sorsvonal, amelyet még jóval a születésem előtt véste tenyerembe az Isten. 

Millei Lajos, egyik legtehetségesebb kortársköltőnk, esztétánk, prózaírónk erkölcsi és szellemi emelkedettsége nagy hatással bírt rám megismerkedésünk pillanata óta. Mondhatnám, hogy ezer éve már, hiszen az összegabalyodott szellemünk a rendkívül erős asztráláram se tudta soha szétválasztani, nemhogy a földi gyönge sorszél… Azonos a lélekkertünk, így nehéz volna megállapítanom, melyikünkét ápolom, gondozom éppen. Lélektestvérek vagyunk. 

  – Milyen hatások formálták költői stílusod, kifejezésmódod, gondolatvilágod? Milyen alkotói körülmények között születnek verseid?

Milyen alkotói körülmények között születnek a verseim? Nos… most megmosolyogtattál. Ezen soha nem töprengtem igazán. Merthogy szógyermekeim többnyire akkor születnek, amikor már nem tudom, nincs erőm tovább lakatra zárni őket. Van, hogy több hónapos vajúdás után az éjszaka közepén, van, hogy megérint egy emlék, egy illat, és akkor spontán jönnek a világra, ám bárhogy is történik, utána mindig megkönnyebbül a lelkem. A költői stílusomat az olvasóknak kell megállapítani, mert hogy az Ő dolguk megítélni, hogy egyáltalán költő vagyok-e, de midenkoron szógyermekeim döntenek arról, hogy milyen ruhát öltsenek magukra. A forma, a rímképlet, a ritmus nem az én akaratomat tükrözi. 

  – Hogy látod, mi a költő feladata ma?

  Úgy érzem, hogy a magyar versírók a sors kegyeltjei, hiszen e gyönyörű költői nyelv sokszínűsége, teherbírása elképesztő dimenziókba képes felemelni bennünket, akárcsak a kifejezetten közölni vágyót, vagy az olvasót.  A költőknek, főleg a szentimentális költészet prófétáinak, akik már-már küldetéstudattal válnak a szépségeszmény, az érzelmi kavalkád és a misztikum szószólóivá, hatalmas szerepük volt, van és lesz a nyelvújításban. A rímfaragás pedig eszköz a költők kezében, akiknek feladata felhívni az emberek figyelmét az igazán fontos dolgokra, az élet apró csodáira, szembeállítva egymással a háborút és a békét.

  – Mi a véleményed a kortárs költészetről, publikálási lehetőségekről, illetve szoktál-e kortárs eseményekre járni, van-e kedvenc közeged?

  Ismét mosolyogtam… a kortárs költészet… Nos, azt hiszem, nyílt titok, hogy egy kilencmilliós költők országa vagyunk. Én tisztelem őket mindaddig, amíg ők tisztelik a nyelvet, és írásaikban alkalmazzák a központozást, a helyesírás szabályait. Olvasóként kijelenthetem, hogy kivétel nélkül mindegyikünk szeretné érezni az olvasott vers hangsúlyát, hanglejtését, szünetét, ritmusát. Ha az olvasó érti és érzi a vers lüktetését, olyan, mintha szívébe ültetnénk pár szóvirágot lélekkertünkből. Ha csak üres, egybefüggő mondatok masszáját hintjük a lába elé, nem tud mit kezdeni vele, és meglehet, kiábrándultan fordul el az irodalomtól is.  Ez bűn, a tollforgató bűne, és cinkosa az, aki támogatja, éljenzi, és tapsolja az efféle „műveket.” 

  Régen, Isten tudja már hány évvel ezelőtt, amikor az irodalmi életem bővizű forrássá változott, Baranyai Attila szárnyai alá bújtam, az általa vezetett irodalmi kör, vagyis a Barátok Verslista adott legelőször teret szárnypróbálgatásaimnak, ezért örökre hálás leszek Neki. Időnként kiscsibeként ki-kibújtam óvó szárnya alól, és egyre messzebbre merészkedtem. Publikálni kezdtem különböző irodalmi portálokon. Mára azonban mindenhonnan visszavonultam, csak a Verslista, akár egy régi megszokott bölcső ringatását érzem még időnként most is. 

  – Ha még nincs, tervezel-e saját kötetet? Ha már van, mi a legújabb, vagy soron következő köteted koncepciója?

  Az első két verseskötetemre, a Néma sikolyra, és a Szóölelésekre nagyon büszke voltam akkoriban, de aztán később tudatosult bennem, hogy mindkettő koraszülött volt. Bárcsak lett volna türelmem várni még, bárcsak visszametszette volna valaki, akárki, a bennem hirtelen növekedésnek indult hév akkor még zsenge szárát.  De nem tette meg senki, így kénytelen vagyok elfogadni a türelmetlenségem áldozatául esett szógyermekeimet. A másik kettő, a Tiszavirágaim és a Lélekütemek már érettebbek, de úgy gondolom, ezekben már elmondtam mindent, amit közölni szerettem volna a világgal. Nem tervezek többet. Egy valamirevaló tollforgató, - írhat bármilyen szépen is, értő olvasó nélkül a szava puszta csendjében hal el. 

  – Mit javasolsz azok számára, akik versírásra adják a fejüket és költőként fejlődni, érvényesülni szeretnének?

  A költőnek küldetése, szerepe van a világban. Példakép és mérce, és természetesen magánemberként is hitelesnek kell lennie ahhoz, hogy követőinek, de legfőképpen önmagának ne okozzon csalódást. Nagy szükség van a személyes példamutatására. Egy költőnek úgy kell írnia, hogy az olvasó lelke felfrissüljön, akár a nyári zápor után a burjánzásnak induló élet, ám minden alkotásában legyen önmaga. Ne igyon bort, miközben vizet prédikál. Ne dicsőítse verseiben a természetet, miközben az utcán sétálva képes eltaposni egy épp útjába kerülő facsemetét, vagy virágszálat, lehet az akármilyen apró és jelentéktelen is. Ne beszéljen a szeretet nevében, miközben magánemberként gyűlöletet szít. Viseltessen alázattal az irodalomnak és olvasóinak hűsége iránt. Mutasson követőinek példát az elszántságból, akaraterőből, fontosságtudatból, legyen szerényen igaz és mélyen tiszta, és legyen benne tisztelet minden iránt, ami körülveszi, hiszen ihletét a körülötte található csodákból meríti.


A szerző alkotásai oldalunkon:
https://www.maradokversdalhalo.com/search/label/Kov%C3%A1cs%20Daniela

Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!