Hajnalodott. Én még aludtam. A Hajnali Szél besurrant ablakomon, beleszimatolt az alvó sóhajába. Sebtében megsöpörte szobám sarkait, majd felébresztette szunnyadó Vágyamat.
– Élsz még? – fújta meg a pislákoló parazsat.
– Nem is tudom – nyújtózkodott vánkosomon Vágyam. – Mit akarsz? – dörzsölte álmos szemeit.
– Ó, dehogy zavarlak! – hátrált a Szél, a Hajnali. – Nem árt néha a tükörrel szembenézni. Ha a Vágy kihunyóban, már nem sok minden fog történni.
– Egészen pontosan mire vagy kíváncsi? – ernyedt vissza a párnámra Vágyam, nem igazán örült, hogy fölébresztették.
– Álmodozol még? – érdeklődött a Hajnali Szél.
– Alszom. Már nem álmodom. Aludni jó. Nem emlékszem semmire, nem bánt senki.
Vágyammal tökéletesen egyetértettem, most fordultam át a másik oldalamra én is.
– Gyere, jőj velem egyet kószálni, mint rég! – kérlelte lázasan a Szél.
Elengedtem. Nem éreztem kedvet, hogy kibújjak meleg takaróm alól. Ő kényszeredetten vonszolta fel magát a szárnyra, a Hajnali Szél szárnyára.
– Tudod, ha valakit elfúj a szél, kóborol, összezavarodik – magyarázkodott. - Annyi lélek csatangol, keresi önmagát, az elfelejtett, feladott vágyait. Ritka, hogy megleli.
– Szomorú. Mindenki vágyaiban él…
Ekkor a Szél felkavarta a punnyadó levegőt, falevél hullott alá. Vízhez közeledett a Hajnali Szél, nem szólt semmit. A víz most is fodrozódott, rákancsalított az ásítozó, pizsamás bárányfelhő.
– Nem akarsz megfürödni? – lehelte pajkosan körbe a Vágyat a Szél.
A Vágy bólintott. Már messze, bent lubickolt a tó közepén. Csónakot toltak a vízre a vadkacsák, sűrű nádas rejtegette azt. Sebesen sodorta a víz a Vágy csónakját, egyre távolabb fújta őket a Hajnali Szél.
– Tudod, mit kell megtalálnod? – szólalt meg hirtelen.
– Mit? – ocsúdott föl a Vágy, ki közben megfeledkezett az időről, szürke pillantásokat vetett a csónak orrára, s talán valahol meglátta a végtelent.
– Szerelmedet! Akkor fogsz megfiatalodni! Akkor érzed karjaidban az erőt, öledben testesülsz. Én tudom, hogy csak ez segíthet rajtad. Akkor fogsz újra lobogni, a test és lélek egyszerre fog lélegezni, egy szívként dobog.
– Hány szerelem talál meg egy életben? – figyelte a Vágy élénken a feltörő hullámokat, tenger volt ez már, nem folyó.
– Több! – válaszolt a Szél, a Hajnali. – Keresd!
A Vágy nem szólt semmit, lebukott a mélybe. Nem látta többé senki sem.
Én csak vártam, vártam sokáig. Majd megnéztem magamat selyemhálóingemben, ahogy a tükör megmutatta csonka valóságomat. Megfésülködtem sárga fésűmmel. Azóta is Vágyamat várom szüntelen, hogy megtudhassam végre.
Vajon mit üzent nekem a Hajnali Szél?
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
